Ezúttal, amikor Catalina meglátott egy zafírgyűrűt, nem Sebastianra gondolt.
– Igen. Feleségül akarlak venni.
Az esküvő január végén volt.
Cecilia Catalinával volt a szertartáson. Sebastián is részt vett.
Nem volt féltékenység vagy konfliktus.
Csupán hárman, akik különböző helyeken játszottak ugyanabban a történetben, és úgy döntöttek, hogy nem változtatják a szívük tévedését életük végéig tartó ellenségeskedéssé.
Hónapokkal később Catalina megtalálta a régi iránytűt egy fiókban.
„Azért küldted nekem, mert elveszett” – mondta.
– Azért küldtem, mert utálod, ha azt mondják, eltévedtél.
–Éveken át Sebastianra néztem, amíg te mellettem voltál.
— Fájdalmas volt.
Katalin a vállára hajtotta a fejét.
– Azt hittem, a szerelmet nehéz felismerni.
-És most?
Mosolygott.
–Most már tudom, hogy az igaz szerelem nem kényszerít arra, hogy minden gesztust értelmezz, vagy hogy kisebbnek tűnj, hogy kívánatos maradj. Tisztán néz rád, őszintén beszél hozzád, és mégis közel áll hozzád.
Catalina nem azért volt méltatlan, mert Sebastián nem szerette őt.
Olyan sokáig bámulta a csukott ajtót, hogy elfelejtett mögé nézni.
Amikor végre megfordult, egy férfival találkozott, aki soha nem akart legyőzni egy másik embert azért, hogy megnyerje őt.
Türelmesen várta, hogy végre láthassa.
