1. RÉSZ

„Ne túlozz már, Daniela. Camila csak alszik. Ha folyton ott keresed a bajt, ahol nincs, egy nap tényleg megőrülsz.”

Rodrigo anélkül mondta ezt, hogy ránézett volna a négyéves lányunkra.

Camila a zapopani házunkban a kanapén ült, arcát egy párnába temette, lélegzete olyan nehéz volt, hogy borzongás futott végig a hátamon. Épp most tért vissza, miután Marianánál, Rodrigo húgánál töltötte a délutánt. Kevesebb mint egy hónap alatt már negyedszer tért vissza így.

Camila általában a legkisebb zajra is felébredt. Azon az éjszakán leejtettem mellé egy fémkanalat, és meg sem rezzent.

– Ez nem fáradtság – mormoltam. – Amikor két órát játszik a parkban, szunyókál egyet, és kész. De valahányszor visszajön Mariana házából, úgy tűnik, mintha be lenne altatva.

Rodrigo megérintette a jobb fülcimpáját.

Felismertem ezt a gesztust.

Évekig dolgoztam adminisztratív asszisztensként egy önkormányzati hivatalban, és megtanultam valami egyszerűt: Rodrigo pontosan ezt a mozdulatot tette, amikor hazudott. Megtette, amikor eltitkolt egy adósságot, amikor pénzt adott kölcsön anélkül, hogy megkérdezte volna velem, és amikor üzeneteket fedeztem fel egy volt barátnőjével.

– Megszállott vagy – felelte a lány. – Mariana szívességet tesz neked azzal, hogy gondoskodik róla, te pedig még mindig gyanakszol rá.

Lenéztem.

– Talán igazad van.

Az arckifejezése azonnal megváltozott. Ellazult.

Azon az éjszakán megvártam, míg Rodrigo elalszik. Aztán kivettem egy kis mackós kulcstartót Camila termoszából, amit hetekkel korábban Marianától kaptam ajándékba. Beletesztem egy apró fényképezőgépet, amit elővigyázatosságból vettem.

Remegtek a kezeim.

Egy részem azért imádkozott, hogy tévedjek.

Másnap Rodrigo ismét elvitte Camilát Marianához.

Amikor visszaértek, a lányom a vállán aludt.

Újra.

Lefektettem, becsuktam a hálószobája ajtaját, és bezárkózva a fürdőszobába visszahallgattam a felvételt.

Először csak Mariana szobája tűnt fel. Rodrigo a mobilján játszott, miközben a húga valamit babrált az asztalon.

Aztán meghallottam a hangját.

– Siess! Be akarok jelentkezni és játszani.

Mariana kivett egy fél fehér pirulát egy barna üvegből, rátette egy kanálra, és elkezdte összetörni.

Éreztem, ahogy eltűnik a levegő.

„Biztos vagy benne, hogy nem fog fájni neki?” – kérdezte Rodrigo.

– Akkor veszem be őket, amikor nem tudok aludni. Fél tabletta órákig kitart. Így nem sírok, és senkit sem zavarok.

Mariana a port egy pohár gyümölcslébe öntötte.

Aztán megjelent Kamilla.

– Apa, anyukámmal akarok menni.

– Na, kezdődik megint – morgolódott Rodrigo. – Idd meg a gyümölcsleved, és aludj el!

A kislányom megpróbálta arrébb tenni az üveget.

Rodrigo megragadta a vállát.

Mariana közelebb vitte magához az italt, miközben Camila köhögött és sírt.

– Nem akarom, apa…

– Fogd el!

Befogtam a számat, hogy ne sikítsak.

A férfi, akivel öt évig voltunk házasok, segített bedrogozni a saját lányunkat, pusztán azért, hogy ne zavarja meg a videojátékait.

De a felvétel valami még rosszabbat is tartalmazott.

Mielőtt elsötétedett volna, Mariana így szólt:

–Vegyél két üveggel. Van belőle bőven a bölcsődében.

A fekete képernyőt bámultam.

Mariana egy napközit vezetett, ahol több mint húsz gyerek volt.

És most először értettem meg, hogy talán nem Camila az egyetlen.

Amit később felfedeztem abban a bölcsődében, az olyannak tűnt, mintha ez az egész csak a kezdet lett volna…

2. RÉSZ

Másnap reggel elvittem Camilát egy guadalajarai magángyermekorvoshoz. Nem meséltem el neki semmilyen elméletet: megmutattam neki a videót, és megkértem, hogy rendelje el a szükséges vizsgálatokat.

Megszerzett egy tablettát is az üvegből, amit Rodrigo elrejtett az autó csomagtartójában.

Két nappal később megkaptuk az eredményt.

Az orvos otthagyta a jelentést az asztalán.

„Ez klórpromazin. Nem altató, Daniela. Ez egy pszichiátriai gyógyszer, amit soha nem szabadna ilyen gyereknek adni. Meg kell vizsgálnunk Camilát, és dokumentálnunk kell az esetleges neurológiai hatásokat.”

Éreztem, ahogy ég a mellkasom.

Még aznap délután elmentem Mariana bölcsődéjébe, és úgy tettem, mintha hivatalosan is be akarnám iratni Camilát.

– Nem kell fizetned – mondta Mariana idegesen. – Család vagyunk.

– Csak szeretném jól megismerni a helyet.

Ahogy elhaladtam a pihenő mellett, megálltam.

Tizenöt gyerek aludt matracokon.

Nem hallatszott nevetés, nem kopogtak a játékok a padlón, nem keltek fel gyerekek, hogy vizet kérjenek. Szinte túl tökéletes csend volt.

A konyhában több adagolóautomatát láttam sárgás italmaradékokkal, a hűtőszekrény mellett pedig egy fémszekrényt, amit két lakat zárt le.

Egy körülbelül ötéves gyermek tántorgott ki a fürdőszobából.

– Álmos vagyok, Mariana néni…

Odaszaladt, hogy átölelje.

– Máté, menj vissza aludni!

A kisfiúnak elveszett tekintete volt.

Azon az estén rájöttem, hogy szakmai segítségre van szükségem. Felvettem a kapcsolatot egy ügyvéddel, és átadtuk az információkat az Ügyészségnek, de azt javasolták, hogy ne szembesítsük Marianát, amíg a tanulmányokat ellenőrzik és a jogi bizonyítékokat beszerzik.

Aztán egy másik fenyegetés jelent meg.

Hallottam, ahogy Mariana vitatkozik Rodrigoval az erkélyünkön.

Sok pénzt vesztett, és fedeznie kellett a napközivel kapcsolatos adósságait.

„Jelzáloggal terheld meg a házat” – követelte. „Felveszünk kétmilliót, és én visszafizetem neked.”

– Daniela nevében is szerepel.

Mariana felnevetett.

– Hát akkor tedd úgy, mintha labilis lenne. Már így is elég gyanús. Mondd meg a szüleidnek, hogy beteg, vidd el pszichiáterhez, és valahogy szerezd meg az aláírásukat.

Napokkal később rájöttem, hogy a vitaminjaimat más tablettákkal helyettesítették.