1. RÉSZ

– Ha az édesanyád már meghalt, nem értem, miért pazarolnék két napot egy temetésre – mondta Javier anélkül, hogy levette volna a szemét a tévéről.

Teresa még mindig a kezében tartotta a telefont. Épp most kapta a hírt, hogy édesanyja, Elena, álmában meghalt régi házában San Miguel de la Sierrában, egy fenyőfákkal körülvett kisvárosban Jaliscóban. Ötvennyolc éves volt, és huszonhat éve voltak Javier feleségei, de ez a mondat jobban fájt neki, mint bármelyik vita a házasságukban.

Egyedül ment a temetésre.

Miközben a szomszédok rózsafüzért imádkoztak és kávét szolgáltak fel édes kenyérrel, Teresa a koporsó mellett állt, és arra az asszonyra emlékezett, aki szinte egyedül nevelte fel. Apja, Gabriel, több mint harminc évvel korábban halt meg egy feltételezett balesetben egy fakitermelés során. Az akkori beszámolók szerint egy rönk váratlanul kidőlt és összenyomta őt.

Elena soha nem ment újra férjhez.

A temetés után Teresa abban a szobában töltötte az éjszakát, ahol gyermekkorában aludt. Ott két dolgot döntött el: eladja a házat, és miután visszatért Guadalajarába, beadja a válókeresetet.

Másnap reggel megérkezett Esteban, egy ingatlanügynök, akit egy városi ismerős ajánlott. Megvizsgálta a telket, lefényképezte a homlokzatot, és alig tett fel kérdéseket.

„Van egy vevőm, aki 1,8 millió pesót tudna fizetni” – mondta. „De gyorsan le akar zárni. Lehetőleg 48 órán belül.”

A sürgetés furcsának tűnt számára, bár Teresa nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. A telek régi volt, de a föld értéke megnőtt, mióta az utat leaszfaltozták.

Amikor Esteban elment, Doña Lupita, egy nyolcvanéves szomszédasszony, aki Elena fiatal kora óta barátnője volt, odalépett hozzá botjára támaszkodva.

– Teresita, még ne írj alá semmit.

-Mert?

Az idős asszony az utcára nézett, mielőtt válaszolt.

– Anyád megígértetett velem valamit. Ha egy napon elmenne, és te el akarnád adni, egy dolgot el kell mondanom neked: mielőtt átadod ezt a házat, nézz bele a kútba.

Teresa azt hitte, félrehallott.

A kút csaknem tizenöt évig nem volt használatban, mióta bevezették az ivóvizet.

— Mi van ott?

„Nem tudok mindent. Elena sosem akarta elmondani nekem. Csak annyit mondott, hogy őrizgetett ott valamit, ami az apáddal kapcsolatos.”

Terézia furcsa hidegséget érzett.

Aztán eszébe jutott egy mondat, amit az anyja minden alkalommal elismétel, amikor arról beszélt, hogy egyszer majd eladja az ingatlant:

– Ez a ház olyan dolgokat látott, amiket el sem tudsz képzelni.

Ahogy leszállt az este, Teresa nagy nehezen felemelte a nehéz kút fedelét. Meggyújtott egy lámpát, és lehajolt a sötétségbe.

Körülbelül két méter mélyen, a nedves kövek között felfedezett valamit, amit lehetetlen volt természetes képződménynek tekinteni: egy apró, kézzel készített üreget, amelyet megfeketedett ruhával borítottak.

Úgy tűnt, hogy egy doboz van alatta.

Ekkor kapott egy üzenetet Javiertől:

„Holnap írd alá. Szükségünk van arra a pénzre. Később majd elmagyarázom, mi a helyzet az adósságaimmal.”

Terézia kétszer is elolvasta.

Az adósságai?

Soha nem beszélt vele semmilyen adósságról.

Visszanézett a kútba.

Most először értette meg, hogy az anyja talán nem csak egy házat hagyott rá.

Egy eltemetett igazságot hagyott maga után.

És Teresa még mindig nem tudta elképzelni, hogy amikor az a doboz előbukkan a sötétségből, nemcsak azt fogja megváltoztatni, amit apja haláláról tudott… hanem azt a keveset is, ami a házasságából megmaradt, elpusztítja.

2. RÉSZ

Másnap reggel Teresa segítséget kért Don Ramóntól, egy szomszédjától, aki hozzászokott a kutak tisztításához. Egy kötél, egy hám és egy erős lámpa segítségével sikerült leereszkednie a kútba.

Bent egy viaszosvászonba csomagolt fémdobozt talált.

A konyhában nyitotta ki.

Voltak ott családi fényképek, az apjához tartozó jegyzetfüzet, könyvelési dokumentumok másolatai, és számos levél, amelyeket Elena írt Gabriel halálát megelőző hetekben.

Az elsőben az édesanyja a fűrésztelepen történt szabálytalanságokról beszélt, ahol mindketten dolgoztak. Regisztrálatlan faanyag, hamisított számlák, kora reggel induló teherautók és olyan kifizetések, amelyek soha nem jelentek meg a hivatalos számlákon.

Gábriel elkezdte gyűjteni a bizonyítékokat.

Egy másik levelében Elena ezt írta:

„Azt mondja, a hatóságokhoz megy. Megkértem, hogy várjon, mert tegnap este újra felhívtak, hogy megfenyegessék. Félek értünk, és különösen Teresáért.”

Az utolsó levél három nappal a feltételezett baleset előtt kelt.

„Ha valami történik Gabriellel, ne hidd, hogy baleset volt.”

Teréznek abba kellett hagynia az olvasást.

Több mint harminc éven át azt hitte, hogy az apja egy rossz erdei manőver következtében halt meg.

Most egy jegyzetfüzet hevert előtte, tele dátumokkal, teherautó-rendszámokkal, faanyag mennyiségével és néhány folyamatosan ismétlődő kezdőbetűvel: RS

Azonnal felhívta a fiát, Diegót, egy huszonkilenc éves ügyvédet.

Három órával később ugyanannál az asztalnál ült.

– Anya, ez sokkal komolyabb lehet, mint gondolnánk.

Diego elkezdte átnézni a régi üzleti feljegyzéseket. A fűrészmalom évtizedekkel ezelőtt eltűnt, de számos dokumentumot archiváltak abból a korszakból.

A kezdőbetűk egy névhez illettek: Rogelio Salcedo.

Az 1990-es években üzemeltetési vezetőként dolgozott. Jelenleg egy befolyásos építőipari csoport tulajdonosa volt, amelynek üzletei voltak Guadalajarában, Zapopanban és Jalisco számos turisztikai területén.

Diego azonban felfedezett valami még nyugtalanítóbbat.

A ház megvásárlásában érdekelt cég egy Salcedo egyik fiához kötődő céghez tartozott.

Teresa érezte, hogy összeszorul a gyomra.

– Szóval nem véletlenül jelent meg az ajánlat?