Mindenki hidegnek és könyörtelennek nevezte a herceget, de valójában titokban mindezen évek alatt szerette.

1888 őszén Mexikóváros előkelő társasága egyetlen emberről beszélt: Don Sebastián Valcárcelről, a bányák, textilgyárak és kilométernyi vasúti sínek tulajdonosáról. Versenytársai hóhérnak nevezték, mert egyetlen aláírásával egy vagyont tudott elpusztítani. A hölgyek, látva a bal arcán átívelő és a nyaka alatt eltűnő sebhelyet, elfordították a tekintetüket, és egy másik nevet suttogtak: az Orizabai Szörnyeteg.

Senki sem gondolta volna, hogy ez a rettegett férfi öt éve némán szeret egy nőt.

Adelaida Montes de Oca 24 éves volt, és egy régi, de egykor gazdag család sarja. Apja, Don Rodrigo, a családi örökséget egy vasúttársaságba fektette, amely soha egyetlen sínt sem fektetett le. Két farmjának terményét jelzáloggal terhelték, és számos váltó karácsony előtt lejárt.

Úgy tűnt, az egyetlen, aki segíteni akart nekik, Federico Lascano, egy kifogástalan modorú fiatal bankár volt. Felajánlotta, hogy megvásárolja az adósságot egy feltétellel: Adelaidának feleségül kell mennie hozzá.

Látta, mi rejtőzik a mosolya mögött. Egyik este Federico addig szorította a csuklóját, amíg nyomot nem hagyott rajta, mert rajtakapta, hogy egy másik úriemberrel beszélget.

– Ha majd a feleségem leszel, megtanulod, hogy ne provokálj – suttogta.

Adelaida félt, de az apja elveszítheti a házat, és csalással vádolhatják, mert garanciákat írt alá egy már lekötött földterületre. Hogy megmentse, hajlandó volt elfogadni.

A döntést az Iturbide Palotában rendezett bálon hirdették ki. A kristálycsillárok alatt Federico éppen a zárómondatokat magyarázta Don Rodrigónak, amikor a zenekar elhallgatott.

Sebastián Valcárcel éppen belépett.

Fekete ruhát viselt, és ezüstnyelű botra támaszkodva sétált. A tömeg szétvált. Nem üdvözölte a minisztereket, és nem is viszonozta a meghajlásukat. Egyenesen az Oca-hegység felé indult, és egy lezárt dossziét vett elő a kabátjából.

– Ezek a dokumentumok a bankomhoz tartoznak – tiltakozott Federico.

– Az övéi voltak – javította ki Sebastián –. Ma reggel megvettem Don Rodrigo összes váltóját.

Adelaide az apja elé lépett.

– Ha azért jöttél ide, hogy megalázd, már sikerült. Mondd el, mit akarsz.

Sebastian szürke szeme egy pillanatra elvesztette keménységét. Aztán ismét eltakarta magát azzal a maszkkal, amelyiktől az üzletemberek rettegtek.

–A teljes fizetés, vagy a keze a házasságban.

A vendégek visszafojtott lélegzettel várták a vendégeket.

„Ha beleegyezel, hogy feleségül jössz hozzám, az adósság eltűnik. Ha megtagadod, holnap lefoglalom a jelzáloghiteleket, és átadom ezeket a váltókat a bírónak.”

Federico nem védte meg Adelaidát. Csak azért káromkodott, mert Sebastián tönkretette a terveit. Ez a reakció végre felnyitotta a szemét.

– Elfogadom – mondta a nő.

Sebastian nem mosolygott. Megfordult és kiment a szobából, maga mögött hagyva a pletykát, hogy az orizabai szörnyeteg épp most vett magának feleséget.

Nyolc nappal később összeházasodtak egy kis templomban a Tacuba utcában. Nem volt virág vagy lakoma. Amikor a pap jelezte, hogy megcsókolhatja a menyasszonyt, Sebastián alig érintette meg Adelaida homlokát, és a kezét maga mellé tette, mintha félne, hogy megbántja.

Még aznap délután felszálltak a Veracruzba tartó vonatra. Adelaida az egész utat szabályokra, fenyegetésekre vagy követelésekre várva töltötte. Sebastián vele szemben maradt, jelentéseket olvasott és kinézett az ablakon.

A La Soledad birtok kávéültetvények és ködbe burkolózó hegyek között állt. Egy régi erődített kolostor helyén épült, kőudvarokkal, vaserkélyekkel és két, galériával elválasztott szárnnyal.

A komornyik, Don Nicolás, fogadta őket a szolgákkal együtt.

– Kísérd a hölgyet a keleti szárnyba! – parancsolta Sebastian.

Adelaida meglepetten nézett rá.

– Nem fogunk közös szobát kapni?

Megállt a lépcsőn anélkül, hogy megfordult volna.

„Szabadon fogadhat látogatókat, igazgathatja a házat, és költekezhet belátása szerint. Én a nyugati szárnyban fogok lakni. Ne menjen át azon a galérián, és ne lépjen be az irodámba. A nevét vettem meg, asszonyom, nem a testét.”

A kifejezés sértő volt, ugyanakkor hatalmas megkönnyebbülést is okozott neki.

Három hónapig úgy éltek, mint két kísértet. Egy nagyon hosszú asztal két ellentétes végén reggeliztek, és csak az esőről vagy a kávé áráról beszélgettek. Adelaida azonban olyan részleteket kezdett felfedezni, amelyek nem illettek össze a férjének tulajdonított kegyetlenséggel.

Hálószobáját levendulaszínű kárpitozás borította, ugyanolyan árnyalatú színnel, mint amilyen szalagot az elsőbúcsúján viselt. A labirintus mögött megbúvó üvegházban kaméliák nőttek, azok a virágok, amelyekről egyszer bevallotta, hogy télen virágozni akart látni. A könyvtárban megtalálta azokat a regényeket, amelyeket az apja megtiltott neki elolvasni, egy Sebastian határozott kézírásával írt üzenettel együtt: „Azokra a délutánokra, amikor utaznom kell anélkül, hogy elhagynám a házat.”

A legaggasztóbb jel az volt, amikor levelet kapott, amelyben értesítették, hogy Don Rodrigo beteg. Adelaida a főhivatalba rohant, hogy hintót kérjen, de ehelyett egy különvonatot, egy orvost és két doboz gyógyszert talált várakozva. Sebastián órákkal korábban indult a fővárosba, hogy személyesen gondoskodjon apja ellátásáról.

2 nap múlva tért vissza, ázottan és kimerülten.

– Apád túl van a veszélyen – közölte vele az ajtóból. – Nem kell megköszönnöd. Kötelességem volt.

Adelaida meg akarta kérdezni tőle, hogy miért töltötte az egész éjszakát az apja ágya mellett egy férfi, aki úgy tett, mintha megvetné. Sebastián azonban előbb elment, mint Adelaida. Minden gesztusa olyan volt, mint egy darabka igazság, amit eltökélt szándéka volt elrejteni.