„Mikor épült az üvegház?” – kérdezte Don Nicolástól.
– Majdnem 4 évvel ezelőtt. A főnök szakértőket hívott Európából. Három növényszállítmányt veszítettünk el, mielőtt egy is túlélte.
Adelaide mozdulatlanul állt. Abban az időben a családja még gazdag volt, és alig ismerte látásból Sebastiant.
Egy novemberi éjszakán hurrikán csapott le a partra. A szél leszakította a tetőcserepeket, kioltotta a gázlámpákat és megzörgette az ablakokat. Adelaide egy gyertyatartóval a kezében ment ki segítséget keresni. A sötétségtől eltévedve átkelt a tiltott folyosón.
Egy ajtó nyílt ki a szélben. Sebastian irodája volt.
Kimerülten aludt egy karosszékben a tűz mellett, kezében egy érintetlen pohárral. De nem az ő jelenléte bénította meg Adelaide-et. A falakat rajzok és festmények borították róla: egy kőrisfa alatt olvas, nevet az Alamedában, vagy kiszáll egy hintóból az esőben. Némelyik öt évvel korábbi volt.
Adelaida hátralépett, és ököllel az asztalra csapott. Több irat a földre hullott. Sebastián azonnal felébredt.
– Mit csinálsz itt?
Most először tűnt úgy, mintha félne.
Felvett egy mappát, és elolvasta a Federico Lascano nevet. Jelentéseket, másolt leveleket és könyvelési könyveket tartalmazott. A bizonyítékok azt bizonyították, hogy Federico hozta létre az álvasúttársaságot, megvesztegette Don Rodrigo adminisztrátorát, és hamis jelentéseket küldött, hogy rávegye a befektetésre. Ezután közvetítőkön keresztül megvásárolta az adósságait azzal a szándékkal, hogy Adelaidát feleségül kényszerítse.
Mindezek alatt egy Sebastian ügyvédjének címzett parancs állt: „Vásárolja meg a váltókat bármi áron. Lascano nem nyúlhat hozzá. Ha megmentése érdekében mindenki előtt hóhérrá kell válnom, elfogadom az ítéletet.”
– Add ide azokat a papírokat! – követelte Sebastian rekedten. – Soha nem lett volna szabad látnod őket.
Adelaide nem engedte el őket.
– Federico okozta a vesztünket, és ezt te is tudtad.
Sebastian lehunyta a szemét.
„Túl későn tudtam meg. Ha nyilvánosan felajánlottam volna a segítségemet, bemutatta volna a váltókat, mielőtt megállíthattam volna. El kellett volna vennem tőle őket, és még aznap el kellett vinnem a városból.”
– Ezért tett úgy, mintha megvenne engem.
– Jobban szerettem volna, ha gyűlölsz, mint hogy vele tartva lássak bezárva.
Adelaide a portrékat nézegette.
–És mindez? A kaméliák, a könyvek, a szobám?
A vihar megremegtette az ablakokat. Sebastian a tűzhöz lépett, mintha összeszedné a bátorságát, mielőtt megszólalna.
„Öt évvel ezelőtt láttam őt először egy chapultepeci virágkiállításon. Épp akkor tértem vissza egy bányából, ahol egy robbanásban hét férfi meghalt, és ez a sebhely maradt rajtam. Az emberek azt állították, hogy kapzsiságból okoztam a balesetet. Az anyák elrángatták a lányaikat, amikor megláttak.”
Adelaide-nek eszébe jutott egy magányos férfi egy tóparton. Leejtette a napernyőjét, a férfi pedig felvette.
– Te voltál az egyetlen, aki a szemembe nézett – folytatta Sebastian. – Megköszönted és elmosolyodtál. Néhány másodpercre újra embernek éreztem magam.
– Egy mosoly miatt szeretett belém?
– Az iránta érzett együttérzés miatt. Később kiderült, hogy én fizettem azoknak a munkásoknak a temetését, és én adtam nyugdíjat a családjaiknak, de az igazság sosem keltett akkora érdeklődést, mint a botrány. Nem mertem udvarolni neki. Az apja megvetette azokat közülünk, akik kemény munkával meggazdagodtunk, és azt hittem, te is szörnyetegnek fogsz tartani.
– Szóval távolról figyelt engem.
„Tudni akartam, hogy biztonságban vagyok. Amikor megtudtam, mit tervez Lascano, már nem érdekelt a hírnevem. Csak te számítottál.”
Könnyek szöktek Adelaide szemébe.
– Szabadságot, házat és mindent adott nekem, amit akartam, de megtagadta tőlem azt az egy dolgot, ami az elmúlt hónapokban megváltoztathatta volna.
-Milyen dolgot?
Odalépett, és a sebhelyes arcára tette a kezét.
– Az igazság. És te.
Sebastian mozdulatlanul állt, várva, hogy a nő visszahúzza a kezét. Adelaida félelem nélkül simogatta a sebhelyet.
– Nem érzek szánalmat – suttogta. – Azért vagyok dühös, mert úgy döntött helyettem, hogy soha nem fogom tudni szeretni.
– Meg tudnám csinálni?
– Azt hiszem, már elkezdtem.
Sebastian egy olyan érzelemmel ölelte át, amit öt éve visszatartott. Nem csókolta meg, amíg a lány fel nem emelte az arcát, és át nem szűkült közöttük a távolság. Kint tombolt a hurrikán; az irodában végre eltűnt a köztük lévő csend.
A boldogság csak 3 napig tartott.
Egyik reggel négy hintó érkezett, vidéki ügynökök kíséretében. Federico kiszállt belőle egy helyi bíró kíséretében, és panaszt nyújtott be kényszer miatt. Azt állította, hogy Sebastián elrabolta Adelaidát, megfenyegette az apját, és meghamisította az adósságátruházást.
– Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak – jelentette be Federico, miközben belépett az udvarra. – Azt az embert letartóztatjuk, és az ígéretünket teljesíthetjük.
Sebastian közbelépett, de Adelaida megragadta a karját.
– Ezúttal együtt fogunk beszélni.
Megkérte Don Nicolást, hogy vigye el a dossziékat, majd sötét bársonyba öltözve lement a lépcsőn. Federico úgy tárta szét a karját, mintha egy hálás áldozatra számítana.
– Tartsd magad távol tőle, Adelaide.
– Szólítson Valcárcel asszonynak. Sem a menyasszonya, sem a foglya nem vagyok.
A bíró megkérdezte, hogy kényszer hatására lépett-e házasságra.
„Beleegyeztem, hogy megvédem apámat” – válaszolta –, „de szabad akaratomból maradok itt. Federico Lascano volt az, aki a vesztünket tervezte.”
Don Nicolás az asztalra tette a dokumentumokat. A dokumentumok között a megvesztegetett vagyonfelügyelő által aláírt elismervények, nem létező cégeknek szóló átutalások és levelek voltak, amelyekben Federico elrendelte a csődeljárás felgyorsítását.
