Kinyitottam az ajtót, és beáradt az eső illata, friss és földszerű. Harold ott állt szürke kabátjában, sétapálcája a bejárat csempézett padlóján pihent, Teddy régi takarója a mellkasához szorítva. Kékes karikák voltak a szeme alatt, mintha már régóta nem aludt volna jól.

– Elisa – mondta, felismerve engem. – Bocsáss meg, hogy ilyen korán jöttem.

Behívtam. Lassan elsétált mellettem, óvatosan letette a botját a nedves padlóra, majd megállt a folyosó közepén. A menhely még mindig csendes volt, a kutyák éppen csak kezdtek felébredni, de hallottam Luna farkának halk kopogását a ketrece alján. Halk, reménykedő hang volt.

– Ezt nem tehetem – mondta Harold.

Összeszorult a szívem. Egy pillanatra azt hittem, Teddyről beszél, hogy azért jött, hogy visszahozza a kiskutyát, hogy egy fiatal kutyáról gondoskodni túl nehéz egy hatvannégy éves özvegyembernek.

De folytatta.

– Teddy nyugtalan éjszaka – mondta. – Mellettem alszik, de néhány óránként felébred, az ajtóhoz megy, és körülnéz. Először azt hittem, ki akar menni. Aztán megértettem. Az anyját keresi.

Harold a kezében tartott takaróra nézett. Kicsi volt, világoskék, nyuszi mintákkal. A kölykök ketrecébe tettük, amikor megszülettek. Luna illata, Teddy illata, az egész kis család illata áradt belőle.

– Múlt héten jártam ott – folytatta Harold. – Hazahoztam Teddyt, mert ő engem választott. Láttad. Az ablakon keresztül. Rátette a mancsát az üvegre, és én olyasmit éreztem, amit évek óta nem. Éreztem, hogy valakinek szüksége van rám.

Elhallgatott. A hangja kissé remegett.

„De amikor hazavittem, rájöttem, hogy nem csak rám van szüksége. Szüksége van az anyjára. És az anyának szüksége van rá. És én nem tudtam csak úgy… elfelejteni a kutyát, akit egy üres ketrecben hagytak.”

Fáradt, de határozott szemekkel nézett rám.

„Azért jöttem, hogy hazahozzam Lunát.”

Mozdulatlanul álltam. Kint az eső felerősödött, dörömbölt az ablakokon. Bent a kutyák kezdtek valamit érzékelni. Hallottam a mozgásukat, a halk ugatásukat. De mindenekelőtt Luna farkának gyengén, könyörtelen kopogását hallottam a fémpadlón.

„Dr. Mariának jóvá kell hagynia az örökbefogadást” – mondtam, próbálva professzionálisnak tűnni, de remegő hangon. „Ellenőriznie kell az otthonodat, meg kell győződnie arról, hogy…”

– Tudom – mondta Harold. – Már tegnap telefonáltam. Minden rendben van. Nagy a házam. A kert be van kerítve. És rengeteg időm van.

Dr. Maria nyolc órakor érkezett meg. Átázva az esőtől, bejött, letette a táskáját, és hosszan nézte Haroldot. Aztán rám nézett. Aztán Luna kalitkájára nézett.

– Harold – mondta halkan –, érted, hogy Luna hétéves? Hogy az egyik szemére vak? Hogy lehetnek olyan egészségügyi problémái, amelyekről még nem tudunk?

– Értem – mondta Harold. – Én is jóval több mint hét éves vagyok. Én sem látok túl jól. És egészségügyi problémáim is vannak.

Megállt.

„De azt is tudom, milyen egyedül lenni. Tudom, milyen az, amikor az éjszaka közepén felébredsz, és egy illatot, egy hangot, egy jelenlétet keresel, ami már nincs ott. És nem hagyhatom, hogy ez a kutya ezt átélje. Nem, amikor tehetek ellene valamit.”

Dr. Maria hosszú pillanatig hallgatott. Aztán bólintott.

Luna ketrecéhez mentünk. Remegve nyitottam ki az ajtót. Luna bent ült, pont a nyílás előtt, pontosan ott, ahol hat napja várt. A jobb szeme, amelyik még látott, fáradtan, de éberen nézett ránk. Amikor Harold letérdelt elé, Luna nem mozdult. Egyszerűen csak figyelte az idegent, aki a ketrec ajtajához jött.

Harold felemelte Teddy takaróját.

– Tessék – mondta, és Lunának nyújtotta. – Olyan illata van, mint a kicsikédnek. És szeretném, ha tudnád, hogy jó otthonba vittem. Puha ágyat, meleg ételt és minden időmet adtam neki. De még mindig szüksége van rád. És azt hiszem, neked is szükséged van rá.

Luna megszagolta a takarót. Az orra hegye megrándult. Sokáig érezte a szagát, hat nap minden üressége koncentrálódott abban a kis darab anyagban. Aztán tett valamit, amitől meg kellett kapaszkodnom a ketrec rácsaiba, nehogy elessek. Felemelte a fejét, Haroldra nézett, majd lassan felé indult. Félelem nélkül, félelem nélkül. Orrát Harold kezéhez nyomta, pont oda, ahol a takarót tartotta, és halkan felsóhajtott. Nem fájdalmas sóhaj volt. Egy sóhaj, ami azt mondta: “Végre valaki megérti.”

Segítettem Haroldnak kivinni Lunát a kocsihoz. Az eső elállt, de a levegő még mindig párás volt. Amikor Teddy meglátta Lunát az autóból, izgatottan felkiáltott az ülésén. Luna megállt az ajtó előtt. Kinézett Teddyre az ablakon, és a farkát csóválni kezdte. Először lassan, majd gyorsabban. Hat nap óta először láttam Lunát csóválni a farkát.

Harold kinyitotta az autó ajtaját. Teddy kiugrott, és majdnem Luna mancsai alá gurult. Anya és kölyke ott találták magukat a nedves aszfalton, a menhely ajtaja előtt. Teddy megnyalta Luna orrát, Luna megszagolta a fülét, és körbejárták egymást, amennyire csak a hely engedte. Egy olyan viszontlátás volt, amit soha nem fogok elfelejteni.

Amikor Harold végre leült az autóba, Luna a hátsó ülésen ült Teddy mellett. A takaró közéjük volt helyezve, de olyan közel voltak egymáshoz, hogy alig látszott. Harold letekerte az ablakot.

– Köszönjük, Elisa – mondta. – Meglátogathatsz minket. Mindketten várni fogunk rád.