„Nem kérek szerelmet… csak egy gyereket. Aztán elmehetsz” – mondta a fiatal nő a vizet kérő férfinak.
– Nem kérek szerelmet. Csak hagyj engem egy gyerekkel, és utána elmehetsz.
Amikor Jacinta Ocampo kimondta ezeket a szavakat, az ismeretlen lovas még mindig a kezében tartotta a vizet, amit az előbb felajánlott neki.
1889 nyara volt, amikor a hírek hetekig tartottak, mire átkeltek Jalisco hegyein, és az utak a bátor férfiakéi, az öszvérhajcsároké és azoké voltak, akiknek már nem volt otthonuk, ahová visszatérhettek volna.
A nap lenyugvóban volt az El Mezquite ranch felett. Csirkék kaparásztak a bougainvilleák között, egy tehén kérődzött a karámban, és a verandán álló két hintaszék magától ringatózott, valahányszor a szél befújt az udvarra.
Jacinta ott élt, nem volt más társasága, mint az állatok és az emlékei.
Huszonkilenc éves volt, a keze kérges volt a munkától, sötét szemei pedig megtanultak csak akkor sírni, ha senki sem látja őket. Azon a délutánon kifakult lila ruhát viselt, és a haját gondosan hátrafésülte, nem azért, mert látogatóra várt, hanem mert az anyja megtanította neki, hogy a nők is kiöltöznek, hogy ne haljanak meg belül.
A férfi porfelhőben bukkant fel. Fehér lovon lovagolt, egy takarót vitt magával, és minden holmiját két kopott nyeregtáskába pakolta.
– Jó napot kívánok, Isten áldja meg – köszöntötte Jacinta a kapuból.
Az utazó megérintette kalapja karimáját.
– Csak egy kis vizet kérek magamnak és Lucerónak. Aztán megyek tovább, amíg nem találok egy helyet, ahol megszállhatok.
Jacinta megtöltötte a ló vályúját, és átnyújtotta neki a korsót. A férfi lassan ivott.
– Isten áldjon! Napok óta nem ettem ilyen friss vizet.
Aztán a vörös cserepekkel burkolt házra, a leállított malomra és a gyomokkal benőtt legelőkre nézett.
– Egyedül vagy?
A kérdés újra feltépett egy sebet.
– Sokáig. Csak én vagyok itt, a tehén, a csirkék és én.
Nem reagált szánalommal. Úgy tekintett rá, mint aki ismeri az efféle csendet, mert ő maga is viseli.
Visszaadta a kancsót, megfogta a gyeplőt, és készen állt a folytatásra.
Ekkor gondolt Jácintára a végtelen éjszakák, a férfi lépteinek visszhangja a házban, és a félelem, hogy meghal anélkül, hogy bárki is szólítaná a nevét. Még mielőtt felült volna a lóra, szólította.
-Várjon.
A férfi megfordult.
Jacinta a mellkasához szorította a kancsót, és előadta azt a lehetetlen kérést. Nem pénzt, házasságot vagy ígéreteket akart. Egy fiút akart, aki élettel tölti meg a házat, és örökli a földet. Megesküdött, hogy soha többé nem fogja keresni, és nem fogja felfedni a kilétét.
Az idegen mozdulatlan maradt.
Jacinta gúnyra, megvetésre vagy vágyakozásra számított. Amit látott, az fájdalom volt.
„Volt egy fiam” – vallotta be. „Volt egy feleségem is. Mindketten három évvel ezelőtt meghaltak.”
Jacinta szégyene megbánássá változott.
– Bocsásson meg. Nem tudtam.
– Senki sem tudja, milyen keresztet cipel egy idegen.
A férfi neve Tomás Salcedo volt, és lovak betörésével kereste a kenyerét. A tragédia óta tanyáról tanyára utazott, soha nem maradt sokáig egy helyen.
„Amikor megállok, utolérnek az emlékek” – magyarázta. „Mindig is hittem abban, hogy egy gyökértelen fa nem éghet el.”
Jacinta a karámok felé nézett, ahol három vadcsikó kaparászott a földön, amelyek az apjáéi voltak.
Tomás követte a tekintetét.
– Én valami mást javaslok. Hadd maradjak néhány hétig. Bejáratatom a csikókat, megjavítom, amit tudok, te pedig adsz nekem élelmet és egy sarkot az istállóban. Nem kérek érte pénzt.
– Miért tenném?
Az üres hintaszékekre nézett.
– Mert évek óta senkinek sem volt rám szüksége. És mert vizet adtál nekem anélkül, hogy tudtad volna a nevemet.
Jácinta kinyitotta a kaput.
– Akkor gyere be. Még van kávé a tűzhelyen.
Azon az estén, miközben Tomás kiterítette a takaróját a pajtában, Jacinta a verandán ült. Évek óta először égett egy másik lámpa El Mezquitében, és egy másik személy is lélegzett vele egy fedél alatt.
A ház még mindig nagy volt, de már nem tűnt teljesen halottnak.
Jacinta ott nőtt fel a szüleivel és két idősebb bátyjával. A tanya sosem volt gazdag, bár kukoricát, babot, tejet és szép lovakat termett.
Aztán jöttek a szerencsétlenségek.
Az idősebb bátyja egy bányában halt meg. Az öccse egy járvány során megbetegedett. Az apja nem bírta elviselni a két fia eltemetésének fájdalmát, és a következő télen meghalt. Jacinta édesanyja csak néhány hónapot élt még.
Jacinta egyedül maradt a földdel és a házassági kötelezettséggel.
Laureano Villaseñor egy gazdag család fia és egy szomszédos birtok tulajdonosa volt. Már 20 éves korában udvarolt neki. Zenészeket hozott az ablakához, a mise után megvárta, és megígérte, hogy egyesíti a két birtokot.
De röviddel az esküvő előtt elkezdődött egy pletyka, hogy Jacintának nem lehetnek gyermekei. Senki sem tudta, honnan ered ez a hazugság. Egyesek egy serdülőkori betegséget említettek; mások azt állították, hogy a családja szerencsétlensége egy átok bizonyítéka.
Laureano a templom előtt, a város fele előtt bontotta fel az eljegyzést.
„Nem fogom az egész életemet egy olyan nővel leélni, aki nem tud örökösöket adni nekem” – jelentette ki. „Nem vagy alkalmas arra, hogy családot alapíts.”
