Tomás ökölbe szorította a kezét, de Jacinta a mellkasára tette a kezét.
„Inkább élnék egy fa alatt, mint hogy a feleséged legyek. Megpróbálhatod elvenni a földemet, de nem fogsz rávenni, hogy elhagyjam a férfit, akit szeretek.”
Azon az éjszakán azonban úrrá lett rajta a félelem.
– El kell menned – mondta Tomásnak. – Laureano nem fog megállni. Már elvesztettem az egész családomat. Nem bírnám elviselni, hogy téged is elveszítselek.
Tomás közelebb hozta a hintaszékét.
– Három évig menekültem, mert azt hittem, hogy ha nem verek gyökeret, az megvéd. Tévedtem. Egy gyökértelen fa nem bírja ki a vihart. Én maradok.
Másnap Basilio atyához mentek. A pap ismerte Jacinta apját, és felháborodott, amikor meglátta a váltót.
Elvitte őket Rafael Cárdenashoz, egy fiatal ügyvédhez, aki a kerület fővárosában dolgozott. Rafael a fény felé vizsgálgatta a dokumentumot.
– Az aláírás rosszul utánzott, de ez nem lesz elég egy megvesztegetett bíróval szemben.
Aztán a papíron lévő pecsétre nézett.
– Íme a csodánk. Ez a papír a San Marcos-i gyárból származik. Az a gyár csak hat éve kezdte el használni ezt a márkát. A váltó szerint tizenkét éve írták alá.
Jacinta átkutatta apja régi ládáját, és leveleket, nyugtákat, valamint a ranch eredeti tulajdoni okiratát találta. A valódi aláírások nem egyeztek meg a váltón szereplőkkel.
Basilio atya összegyűjtött öt farmert, akik egész életükben kapcsolatban álltak Don Manuel Ocampoval. Egyikük sem látta soha, hogy pénzt kérjen a Villaseñor családtól.
Rafael valami még ennél is fontosabbra bukkant: a dokumentumot hamisító férfi egy Laureanónak adós hivatalnok volt. Miután megtudta, hogy börtönbe kerülhet, beleegyezett, hogy tanúskodjon.
Az ügyet egy kerületi hatóság elé vitték, távol Laureano barátságos bírójától.
A tárgyalás napján a tárgyalóterem zsúfolásig megtelt.
A Villaseñor család ügyvédje jogosnak tüntette fel a tartozást. Rafael válaszul bemutatta az eredeti okiratot, Jacinta apjától származó leveleket, az aláírások közötti eltéréseket és a papír márkajelzését.
Végre belépett a hivatalnok.
„Don Laureano fizetett nekem, hogy hamisítsam a váltót” – vallotta be. „A városi bíró tudta, hogy nem valódi.”
Csend telepedett a szobára.
A hatóság elengedte az adósságot, megerősítette, hogy az El Mezquite Jacintához tartozik, és nyomozást rendelt el Laureano, az ügyvéd és a bíró ellen hamisítás és eltulajdonítási kísérlet miatt.
Távozáskor Jacinta megállt volt vőlegénye előtt.
„Évekig gyűlöltelek, amiért megaláztál, és elhitetted velem, hogy értéktelen vagyok. Most szinte köszönöm neked. Ha nem utasítottál volna vissza, egy szívtelen férfival töltöttem volna az életemet. Elhagytál, de ennek köszönhetően szabadon találhattam valakit, aki valóban lát engem.”
Megfogta Tomás karját, és hátra sem nézve távozott.
Az esküvőt egy őszi vasárnap tartották. Az egész város megtelt a kis templommal. Ugyanazok a nők, akik korábban suttogtak, virágot, vakondvirágot és tamalét hoztak az ünnepségre.
Basilio atya elkísérte Jacintát az oltárhoz.
Tomás kölcsönöltönyben várta, könnyes szemmel.
„Ma nem csupán két embert egyesítünk” – mondta a pap. „Két lelket ünneplünk, akik túlélték a veszteséget, és volt bátorságuk újra bízni.”
Amikor visszatértek El Mezquitébe, a két hintaszék már nem volt üres.
Hónapokkal később Jacinta szédüléstől és fáradtságtól szenvedett. Betegségtől tartva felkereste a városi orvost.
Az öregember megvizsgálta, levette a szemüvegét, és elmosolyodott.
– Nem beteg, Doña Jacinta. Gyermeket vár.
Úgy tért vissza a tanyára, mintha egy álomban járna.
Megtalálta Tomást, aki egy kerítést javított. Megfogta a kezét, és a hasára helyezte.
– Szülők leszünk.
Tomás megdermedt. Öröm, félelem és az elveszett gyermek emléke egyszerre jelent meg az arcán.
Aztán térdre rogyott és átölelte Jacintát.
– Ez a fiú nem fogja pótolni azt, aki elment – suttogta –, de megtanít arra, hogy a szerelem visszatérhet anélkül, hogy eltörölnénk azt, amit korábban szerettünk.
A fiú egy tavaszi reggelen egészségesen született. Manuelnek nevezték el, mint Jacinta apját.
Idővel még két lánya érkezett. A vörös cserepű ház tele volt léptekkel, nevetéssel és játékokkal. Tomás soha többé nem kóborolt az utakon, és Jacinta sem gondolt már arra, hogy egyedül fog meghalni.
Évekkel később is az öreg mesquite fa alatt ülve nézték a naplementét, kézen fogva, miközben a gyerekeik az udvaron szaladgáltak.
Jacinta egy idegentől kért gyereket és búcsút.
Az élet azonban adott neki egy férfit, aki úgy döntött, hogy marad, egy szerelmet, amely két szívet meggyógyított, és egy családot, amely visszaadta a hangot a hallgatásra ítélt háznak.
