Egy 9 éves kisfiú életben tartotta újszülött ikreket egy hóvihar kellős közepén, míg végül egy cowboy megállt, hogy segítsen.
– Ha a babáknak lázuk lesz, minket is itt hagysz?
Arturo Beltrán még hozzá sem ért a lányhoz, amikor meghallotta a kérdést.
Egy fizetőfülke beszakadt teteje alatt ült, két újszülöttel a kabátjában. Hó borította a cipőjét, és megkeményedett a szoknyája alja.
Egy sárga rongy lógott az ajtó felett.
Arturo felismerte: hónapokkal ezelőtt, egy járvány idején, a völgy lakói így jelölték meg azokat a házakat, ahol betegek voltak.
Több szekér nyomát is látta, amelyek megállás nélkül haladtak el mellette.
A lány 9 éves volt.
Korához nem illő komolysággal nézett a férfira.
– Nem megyek el csak azért, mert betegek – felelte Arturo.
1887 januárját írták Chihuahua hegyeiben. A szél elhomályosította az utakat, és napok óta késleltette a postakocsikat.
Arturo kávéval, lámpaolajjal és gyógyszerrel tért vissza a tanyájára. Humo, szürke lova kísérte, egy türelmes állat, amely sok embernél jobban ismerte a patakokon átkelőhelyeket.
Arra gondoltam, hogy elmegyek mellette.
Amíg meg nem hallott egy hangot a lány kabátja alatt.
Nem sírás volt.
Egy csecsemő erőfeszítése volt a légzés.
Leszállt a lováról, és az övét a fegyverrel együtt a szék mellett hagyta, észrevéve, hogy a nő folyton őt bámulja.
-Mi a neved?
-Ágnes.
– És ők?
—Mateo és Lucía.
A lány lesütötte a tekintetét az alakokra.
–Anya azt mondja, hogy Mateo született előbb, de Lucía jobban sikított.
Arturo az anyáról kérdezősködött.
Inés mutatta az utat.
– Elment tejet venni.
– Milyen régen?
— 5 éjszaka.
A fészerre nézett, majd a hóra.
– Itt születtek a babák?
—Egy kosárban, 7 nappal ezelőtt.
Inés alig nyitotta ki a kabátját. Arturo apró arcokat látott, akik egy zsákvászonra terített takaróba csavarták magukat.
Levette a kabátját, és betakarta mindhármukat.
A lány vissza akarta utasítani.
– El tudom vinni a testvéreimet.
– Tudom.
– Egész idő alatt én cipeltem őket.
– Én is tudom.
A veranda legmasszívabb része alá vezette, és kinyitotta az ajtót.
Bent egy kiégetlen kályha, két egymáshoz tolott pad és egy ruhákkal letakart ágakból álló ágy állt. Egy üres konzerv és egy törött pohár pihent a falnak támaszkodva.
Inés vonalakat karcolt a fába, hogy számolja a napokat.
Arturo 3 darab szárított almát talált.
– Megeheted őket, amíg én tüzet rakok.
Tagadta.
– Arra lesznek, amikor anya visszajön.
Megfordult, hogy összetörjön egy padasztalt.
Csinálnia kellett valamit a kezével, mielőtt a düh és a szomorúság mozgásképtelenné teszi.
Begyújtotta a kályhát. Ahogy a szoba kezdett betöltődni, Inés elmagyarázta, hogy az anyja neve Magdalena Robles, és hogy a San Gabriel-i bányásztelepre ment.
Azt tervezte, hogy ételért cserébe ruhákat mos.
Megígérte, hogy visszatér, mielőtt kiég a lámpa.
A lámpa még mindig a polcon volt.
Halott.
Arturo mesélt neki a tanyájáról.
Ott találták Doña Esperanzát, a bábát, aki a völgy családjait látta el, és aki egy beteg munkást is megvizsgált.
– El kell fogadnunk őket.
Inés hátralépett.
– Anya azt mondta, hogy várjak itt.
Arturo Mateóra nézett. A fiú alig mozdult.
– A bátyádnak több segítségre van szüksége, mint amennyit ebben a fülkében nyújtani tudunk neki.
Közelebb ölelte a babát.
– Szét akarsz szakítani minket?
Arturo soha nem akart válaszolni.
De fogalmam sem volt, mit fognak tenni a hatóságok, ha tudomást szereznek a helyzetről.
– Ma este együtt lesznek nálam.
– És anya?
– Hagyok neki üzenetet.
Inés megvárta, amíg a férfi leírja, hol találja őket. A cetlit kitűzte az ajtóra, és megígérte, hogy piros szalagokkal jelöli meg az útvonalat.
Aztán letépte a sárga rongyot.
Az egyik sarokban egy májusi dátum látszott.
A figyelmeztetés az előző járványra vonatkozott.
Arturo megtartotta.
Nem akartam elfelejteni, miért nem nézte meg senki alaposabban.
Inéssel elöl lovagolt, az ikrek pedig a kabátja alatt voltak védve.
A füst 5 órán át terjedt.
Egy átkelőhelynél egy pata átfúrta a jeget. A ló küzdött, hogy visszanyerje az egyensúlyát, miközben Inés sikoltott, Arturo pedig a mellkasához szorította a kicsiket.
Amikor sikerült kijutniuk, néhány pillanatig pihentek.
Arturo megsimogatta az állat nedves nyakát.
Aztán folytatták.
Hogy Inést ébren tartsa, megkérte, hogy beszéljen.
– A ház fehér, a pajta pedig piros.
– Hány ablaka van?
—4 elöl.
– Megszámolom őket.
Doña Esperanza kiment a verandára, amikor meglátta őket megérkezni.
58 éves volt, és olyan hangja volt, amivel át lehetett hatolni egy zsúfolt konyhán.
Délután csak annyit mondott:
-Belső.
Vigyázott az ikrekre, miközben Arturo vizet melegített, és egy mezőgazdasági munkás kiment megkeresni az orvost.
Inés leült az asztalhoz, és nem engedte, hogy testvérei eltűnjenek a szeme elől.
Éjfél körül Lucia egy határozottabb kiáltást hallatott.
Inés eltakarta az arcát.
Arturo azt hitte, fél.
Aztán meghallotta, hogy a könnyein keresztül nevet.
Mateo egy nyögéssel válaszolt.
Esperanza megmutatta Arturonak, hogyan helyezze a mellkasára.
7 éve nem tartott a karjában babát.
Legutóbb a fia, Daniel halt meg 19 napos korában. Felesége, Elena röviddel utána, ugyanazon betegség alatt halt meg.
Azóta zárva tartotta a szobát, amit együtt készítettek elő.
