1. RÉSZ

„Válj el tőle, Alejandro! Vigyél ki ebből a házból, mielőtt elvesz tőlem mindent!”

Apám olyan erősen szorította a csuklómat, hogy egy pillanatra elfelejtettem, hogy 74 éves, és mindössze hat hónappal korábban kapott agyvérzést. Ami igazán megbénított, az nem a kérése volt, hogy hagyjam békén a feleségemet, hanem az, hogy láttam sírni.

Don Ernesto soha nem sírt.

Még akkor sem, amikor anyám meghalt.

És azon a reggelen, miközben Mariana a konyhában reggelit készített, apám remegett, mintha attól félne, hogy meghallja.

Már hónapokkal ezelőtt elkezdődött az egész.

43 éves voltam, és építési felügyelőként dolgoztam Mexikóvárosban. Mariana, a feleségem, akivel tizenkét éve házasok voltunk, könyvelő volt. Egy lindavista lakásban laktunk a tizenegy éves fiunkkal, Mateóval.

Apám egyedül élt egy kis házban Tulában, Hidalgóban. Miután megözvegyült, évekig nem volt hajlandó hozzám költözni.

„Még mindig fel tudom söpörni az udvaromat, és tojásokat is tudok készíteni magamnak” – mondta. „Azon a napon, amikor nem tudom, majd beszélünk.”

Elérkezett az a nap, amikor egy szomszéd megtalálta a mosókonyha mellett fekve.

Az orvos azt mondta, hogy kisebb érrendszeri eseményről van szó. Apám megőrizte mozgékonyságát és normálisan tudott beszélgetni, de figyelmeztetett minket valami fontosra:

–Lehet, hogy a memóriád megbízhatatlan. Lesznek olyan dolgok, amiket nemrég elfelejtesz, és olyanok, amikre tökéletesen emlékszel. Ne feltételezd, hogy minden furcsaság, amit mondasz, a korod velejárója.

Magunkhoz vittem lakni.

Először felbéreltünk egy nőt, hogy napközben elkísérje, de apa sosem szokott hozzá. Mindig ideges lett, valahányszor valaki megpróbált segíteni neki fürdeni, bevenni a gyógyszerét vagy járni.

Aztán Mariana meglepett.

– Le fogok mondani.

–Megőrültél? Nyolc éve dolgozol annál a cégnél.

– Apádnak szüksége van valakire a családból.

Megpróbáltam meggyőzni, hogy ne tegye meg, de ragaszkodott hozzá. Azt mondta, nem akar egy idős férfit, akit nemrég engedtek ki a kórházból, idegenek kezére bízni.

Lemondott.

És hetekig azt hittem, hogy a világ legnagylelkűbb nőjéhez mentem feleségül.

Mariana sómentes ételeket készített, dobozokba rendezte a gyógyszereit, megmérte a vérnyomását, és elkísérte sétálni. Még ő maga is elkezdte mondani:

– A feleséged jobban gondoskodik rólam, mint te.

Ezért amikor gyógyszert kellett vennünk vagy konzultációkat kellett fizetnünk, odaadtam neki azt a kártyát, amin apám a megtakarításait tartotta.

– Ez apád pénze – emlékeztettem.

– Persze. Csak biztonságban fogom tartani.

Soha nem kételkedtem benne.

Amíg el nem kezdett hívásokat kapni Diegotól, az öccsétől.

Diegónak építőanyag-vállalkozása volt Ecatepecben. Egy vállalkozó jelentős összeggel tartozott neki, és az adósságai elkezdtek felhalmozódni.

Egyik este hallottam, hogy Mariana beszélget vele az erkélyen.

– Már mondtam, hogy nincs máshol, ahol beszerezhetném.

Amikor meglátott, letette a telefont.

Problémák vannak?

–Semmi komoly. Diegonak pénzszűkében van.

Hetekkel később apám furcsa dolgokat kezdett mondani.

– Kevés a pénzem.

– Apa, össze vagy zavarodva.

–Mariana az én kártyámat használja.

Ideges lettem.

– Felmondott, hogy gondoskodjon rólad! Ne vádold ilyen dolgokkal.

Apa csendben nézett rám.

Az a tekintet még mindig kísért.

Azt hittem, beteg.

Azt hittem, hogy romlik a memóriája.

És valahányszor elkérte a névjegykártyáját, Mariana felsóhajtott és azt mondta:

– Látod? Egy órája megmutattam neki, és már elfelejtette is.

Hittem neki.

Mígnem egy reggel, amikor indulni készültem az építkezésre, apám odaszaladt felém, megragadta a karomat és sírva fakadt.

– Alejandro… válj el tőle. Ments meg engem.

Mariana megjelent mögöttünk.

– Megint hülyeségeket beszél.

Aztán történt valami, amitől megfagyott a vér az eremben.

Az apám látta őt…

és hátralépett.

A férfi, aki kemény kézzel nevelt fel, láthatóan rettegett a feleségemtől.

És még mindig el sem tudtam képzelni, hogy mit fogok felfedezni…

2. RÉSZ

Azon a napon nem mentem dolgozni.

Megkértem Marianát, hogy maradjon a konyhában, és felvittem apámat a szobájába.

– Mondd el, mi történik.

Apa többször is az ajtó felé pillantott.

– Pénzt vett el tőlem.

-Mennyi?

– Nem tudom… de hiányzik.

Aztán mondott valami még furcsábbat.

– És el akarják adni a földemet.

Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom.

Apámnak volt egy háza Hidalgóban, körülbelül 320 négyzetméternyi telekkel. Jogilag minden még mindig az ő nevén volt. A nővéremmel, Lucíával mindig is tudtuk, hogy amíg élt, az övé volt.

– Ki akarja eladni?

– Mariana és a testvére.

Amikor szembesítettem a feleségemet, elsápadt.

Aztán vett egy mély lélegzetet.

– Alejandro, apád összekeveri a dolgokat. Diego csak annyit kérdezett, hogy mennyit ér a föld, ennyi az egész.

– És a pénz?

– Gyógyszerek, konzultációk, vizsgálatok… tudod, mennyit költöttünk.

A magyarázat lehetségesnek tűnt.

De most először úgy döntöttem, hogy megnézem.

Felhívtam a bankot.

Amit találtam, lebénított.

Majdnem két hónapon keresztül olyan kifizetések és átutalások történtek, amelyek semmilyen orvosi kiadással nem voltak összefüggésben.

Első 35 ezer peso.

18 ezer után.

Akkor 25 ezer.

És egyéb kisebb mozgások.

Szinte mindegyiküket Diegóhoz kötötték.

Marianna sírni kezdett.

– Vissza akartam adni neked.

– Engedély nélkül fogadtál el pénzt apámtól?

– Kölcsön volt.

– Tudta ő?

Nem válaszolt.

És ez a csend mindent megváltoztatott.

Aztán egy másik tranzakció jelent meg: egy Rogelio Vargas nevű férfi 420 000 pesót utalt be Mariana számlájára.

– Ki az a Rogelio?

Marianna mozdulatlan maradt.