Apa az ajtóból szólt:

– Aki meg akarja venni a földemet.

Úgy éreztem, nem kapok levegőt.

Mariana biztosította, hogy nem adtak el semmit.

Szerinte Diego talált egy vevőt, akit érdekelt egy, az útra néző földdarab. Csak az árat akarták tudni.

– Akkor miért utalt át az a férfi 420 000 pesót neked?

– Ez egy előrelépés volt.

– Előre szóljon, mi van, ha apám azt mondja, hogy nem akarja eladni?

Mariana remegni kezdett.

Végül bevallotta.

Diego több mint egymillió pesóval tartozott beszállítóknak, kölcsönöknek és áruknak. Mariana hónapokkal korábban még kölcsönt is felvett a nevére, hogy segítsen neki, és soha nem beszélt róla nekem.

Amikor a bátyját sarokba szorították, elkezdte meggyőzni, hogy a föld egy részének eladása mindent megold.

Azzal az ürüggyel vitték apát Hidalgóba, hogy átkutatják a házat.

Ott találkozott Rogelióval.

Apám világosan kijelentette:

– Nem akarok eladni.

De néhány nappal később Diego visszatért a dokumentumokkal.

Mariana kihasználta azt a délutánt, amikor az apja fáradt volt. Elmagyarázta, hogy csak az ujjlenyomatára van szükségük, hogy „megerősítsék a föld határait”.

– Rátetted vele az ujjlenyomatát egy foglalási szerződésre?

-Azok…

-Válaszolj nekem!

-Igen.

Azt a nőt bámultam, akivel tizenkét évig aludtam.

– És a pénz?

Marianna eltakarta az arcát.

330 000 pesót küldött Diegónak.

A maradékot arra használta fel, hogy fedezze a saját maga által aláírt kölcsönt.

Apa a padlóra csapódott a botjával.

– Soha nem adtam el semmit!

Aztán megértettem valami még rosszabbat.

Egész idő alatt apám próbált figyelmeztetni.

És a betegségét arra használtuk fel, hogy hiteltelenítsük.

De egy kérdés hiányzott.

– Miért félt tőled apa?

Marianna hirtelen felkapta a fejét.

Apám összeszorította a száját.

És amikor végre elkezdte mesélni, mi történt abban a házban, amíg dolgoztam, megértettem, hogy a pénz csak a probléma egy része.

3. RÉSZ

Apámnak több másodpercig kellett várnia, hogy megszólaljon.

– Nem engedte, hogy felhívjam Luciát.

Marianára néztem.

-Igaz?

– Nem így volt.

Apa folytatta.

Miután Hidalgóban nem sikerült lezárni az eladást, Mariana elkezdte irányítani a hívásait. Apám fel akart hívni engem vagy a nővéremet, de ő azt mondta neki, hogy ne zavarjon minket.

Ha kimenne dominózni Don Arturoval, a vele azonos emeleten lakó szomszéddal, Mariana elrejtené a kulcsokat.

Ha a földhivatali dokumentumokról kérdezett volna, azt válaszoltam volna, hogy már eltettem őket, „nehogy elveszítse”.

Ha túl sokat erőltetett, azt a kifejezést használta, amelyik a legjobban megijesztette.

–Ha folyton olyan dolgokat mondasz, amikre nem emlékszel, Alejandro azt fogja hinni, hogy már nem lehetsz itt, és végül idősek otthonába fog vinni.

Marianna sírni kezdett.

– Egyszer már mondtam. Kétségbeesett voltam.

– Egyszer elég volt – felelte apám.

Szégyelltem magam.

Nem azért, mert Marianának sikerült egyedül becsapnia engem, hanem mert túl sok jel volt a szemem előtt.

Mateo azt mondta nekem, hogy a nagyapja fel akarja hívni a nagynénjét.

Don Arturo megkérdezte tőlem, hogy apa miért nem megy ki többé soha.

Láttam apámat hallgatni, amikor Mariana belépett a szobába.

Ő maga is azt mondta nekem:

„Mariana elveszi a pénzem.”

És én így válaszoltam:

„Össze vagy zavarodva.”

Jobban fájt ezen gondolkodni, mint bármelyik bankszámlakivonat ellenőrzése.

A húgom, Lucia még aznap délután felszállt az első gépre Monterreyből.

Amikor megérkezett és apa meglátta, majdnem egy percig ölelte.

„Miért nem hívtál fel?” – kérdezte a lány.

Apa Marianára nézett.

Nem kellett semmit sem magyarázni.

Lucia felém fordult.

– Tudtad?

-Nem.

– De megmondta neked.

Nem tudtam, mit válaszoljak.

Azon az estén mindent átnéztünk.

Találtunk fotókat a telekkönyvi kivonatról Mariana telefonján. Valamint egy vázlatot, ahol Diego bejelölte az útra néző részt.

Üzenetek voltak.

„Ha csak ezt a szegmenst eladjuk, szinte mindent megoldunk.”

„Az apósod ezt a részt nem is használja.”

„Utána úgyis Alejandróé és Lucíáé lesz.”

És amitől felfordult a gyomrom:

„Rá kell venni az aláírásra, mielőtt még egyszer meggondolja magát.”

Mariana már nem mondhatta, hogy félreértés történt.

Másnap felhívtuk Rogelio Vargast.

Beleegyezett, hogy találkozik velünk Hidalgóban.

Egy hatvan év körüli férfi volt, egy városi vasbolt tulajdonosa. Amikor meglátta apámat, tiszteletteljesen üdvözölte.

– Don Ernesto, szeretnék valamit tisztázni. Nem akarok semmi olyat megvenni, amit te nem akarsz eladni.

Letettük a dokumentumot az asztalra.

Apám a lábnyomára mutatott.

– Azt mondták, mérésre szolgál.

Rogelio összevonta a szemöldökét.

– Először világosan megmondtad, hogy még nem akarod eladni. Később Diego biztosított arról, hogy a család már meggyőzött.

Marianára nézett.

– Még azt is megkérdeztem, hogy Don Ernesto megértette-e a megállapodást.

Mariana lesütötte a tekintetét.

Diego igennel válaszolt, hogy apámnak csak memóriaproblémái vannak.

Rogelio felsóhajtott.

„Én is hibáztam azzal, hogy megbíztam bennük, mert családtagjaim voltak. Vissza akarom kapni a pénzem, de nem fogom kényszeríteni a férfit az eladásra.”

Apa kiegyenesedett a székében.

– A földem nem eladó.

– Értem, Don Ernesto.

Láttam, ahogy apám válla ellazul.

Hetek óta most először hallotta valaki a „nemet” anélkül, hogy vitatkozott volna vele.

Mielőtt visszatértünk Mexikóvárosba, elmentünk a házba.

Amikor megérkeztünk, apa egyenesen az udvarra sétált. Megérintette egy citromfa törzsét, amit anyám ültetett, amikor kicsi voltam.

Aztán a földnek az útra néző része felé indultam.