1. RÉSZ

„Miért jöttetek vissza? Te, Mauricio és Nicolás már Amália nagymama házában laktok!”

Daniela mozdulatlanul állt a saját lakása ajtaja előtt, mankókra támaszkodva, a lába még mindig merev volt az egy hónapos kórházi tartózkodás után.

Néhány másodpercig azt hitte, hogy a gyógyszer csak tréfálkozik vele.

Valeria, a férje nővére állt előtte, mezítláb, egy régi fürdőköpenyben és szósszal foltos kötényben. Mögöttük bömbölt a tévé, gyerekek kiabáltak, és egy labda a falnak csapódott.

„Hogy érted azt, hogy Amália nagymamánál lakunk?” – kérdezte Daniela.

Az apja, Rafael, aki a kerekesszéket tartotta, amit az imént felvettek, ugyanolyan hitetlenkedve nézett Valeriára.

Az a reggel boldognak ígérkezett.

Egy hónappal korábban Daniela balesetet szenvedett, miközben a guadalajarai munkahelyére tartó buszra sietett. Egy autó elütötte, miközben átkelt egy úton, ami bonyolult törést okozott a lábában.

Az orvosok figyelmeztették, hogy hetekig tartó rehabilitációra lesz szüksége.

Állítólag ez idő alatt a férje, Mauricio gondoskodott Nicolásról, ötéves fiukról.

Daniela bűntudatot érzett a férfi súlya miatt. Ezért panasz nélkül elfogadta, hogy Mauricio hétvégenként alig látogatta meg.

Amikor az orvos bejelentette, hogy hazatérhet, Daniela úgy döntött, hogy egy nappal előrehozza az indulását, hogy meglepje az orvost.

Elhozta Nicolást az óvodából a szüleivel, és tele izgalommal tért vissza a lakásba, amelyre annyira hiányzott.

De most a sógornője úgy állt az ajtóban, mintha az övé lenne a hely.

– Engedj át minket! – parancsolta Rafael. – A lányom most jött ki a kórházból.

Valeria felhorkant, de félreállt.

Daniela belépett.

És érezte, hogy valami eltörik benne.

A nappalijukban Misael, Valeria férje, a kanapén feküdt és focit nézett. Kisfiuk egy bútordarabnak rugdosott egy labdát, az idősebb lányuk pedig Nicolás ágyán játszott.

Mindenhol ruhák, táskák és játékok hevertek.

Nem úgy néztek ki, mint vendégek.

Úgy tűnt, elköltöztek.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte Daniela.

Misael kicsit lehalkította a hangerőt.

– Nos, azzal, hogy élünk.

– Élsz még?

Valéria keresztbe fonta a karját.

– Mauricio egyetértett. Több helyre volt szükségünk. Amália nagymama lakásába mentél. Így gondoskodhatsz róla, és amikor elmegy, az a lakás a tiéd lesz.

Daniela érezte, hogy hideg fut végig a gerincén.

Amália nagymama kilencven éves volt, évek óta béna volt, és szinte állandó ápolásra szorult.

— Ki döntötte ezt el?

–Anyám beszélt Mauricióval.

– És Mauricio beleegyezett, hogy átadja a lakásomat?

– Ne túlozz, ők is családtagok.

Daniela elővette a mobiltelefonját és tárcsázta a férjét.

Egyszer.

A.

Öt.

Mauricio nem válaszolt.

Aztán Rafael előrelépett.

„Valamit úgy tűnik, nem értenek. Ez a lakás nem Mauricióé. A feleségemmel Danielától vettük, mielőtt férjhez ment. Kizárólag a lányom nevére van bejegyezve.”

Valéria elsápadt.

– De a bátyám a férje.

– És ettől még nem lesz ő a tulajdonos.

Daniela mély lélegzetet vett.

Fájt a lába, kimerült volt, és egy hónapig képzelgette a pillanatot, amikor hazatérhet.

Most jött rá, hogy amíg kórházi ágyban feküdt mozgásképtelenül, férje családja úgy felosztotta az életét, mintha már nem is létezne.

Egyenesen Valeriára nézett.

– Egy órád van, hogy kividd a holmidat a házamból.

– Nem rúghatsz ki! – kiáltotta a sógornője. – Mauricio engedélyt adott nekünk!

—Mauriciónak sincs engedélye arra, hogy elajándékozzon valamit, ami nem az övé.

Valeria berohant a konyhába és felhívta az anyját.

Húsz perccel később kivágódott az ajtó.

Teresa, Daniela anyósa, dühösen lépett be.

– Kinek képzeled magad, hogy elszökted a lányomat?!

Daniela nem emelte fel a hangját.

—A tulajdonos.

Teresa közelebb jött, mígnem ott állt előtte.

– Mauricio, mint családtag, ilyen döntést hozott. Tiszteletben kell tartanod.

Daniela úgy érezte, hogy mindenki csendben van.

Aztán Teresa a lakásra mutatott, és kimondta azt a mondatot, ami végleg eloszlatta Daniela esetleges kétségeit:

– Különben is, már megállapodtunk abban, hogy amikor a nagymama meghal, megtartod a lakását, és átruházod Valeriára. Így minden rendben lesz.

Daniela a távol lévő férjére nézett, akit abban a pillanatban az anyja képviselt.

És megértette, hogy ez nem improvizáció volt.

Azt tervezték, hogy elveszik a házát, amíg kórházban van.

De amit aznap este Mauricióról felfedezett, az még rosszabb volt.

2. RÉSZ

– Tedd le a kulcsokat az asztalra, Teresa.

Daniela anyósa úgy nézett rá, mintha pofon vágták volna.

-Bocsánat?

– A lakásom kulcsai. Most azonnal.

Valeria kivette a sajátjait a zárból, és a földre dobta őket.

– Itt vannak a mocskos kulcsaid!

A sikolyok odavonzották Rodrigót, a folyosó túloldalán lakó szomszédot.

– Daniela, annyira jó, hogy újra látlak – mondta, amikor meglátta a mankós lányt. – Bár látom, hogy rosszkor jöttél.

Terézia összevonta a szemöldökét.

– Ez nem a te dolgod.

Rodrigo nem törődött a megjegyzéssel.

–Őszintén szólva, remélem, hogy költöznek. Hetek óta nem tudtunk aludni. Későig szólt a zene, tévézett, megbeszélések… Anyukám már így is kétségbeesett volt.

Daniela lassan Valeria felé fordult.

– Hetek?

– Majdnem egy hónapja – válaszolta Rodrigo.

Pontosan annyi ideig volt kórházban.

Teresa megpróbálta igazolni.

Azt mondta, hogy az új lakópark, ahol Daniela lakik, messze van az óvodától, hogy még mindig nincsenek üzletek, és hogy a legközelebbi állami iskola még építés alatt áll.