1. RÉSZ

„Ó, Valeria, ne túlozz már! A bátyád csak játszott!” – mondta anyám, miközben az asztalba kapaszkodtam, mert egyik pillanatról a másikra alig tudtam kivenni az arcát.

29 éves voltam, és soha nem gondoltam volna, hogy egy családi összejövetel Zapopanban megváltoztatja a nézőpontomat… és felfedi azt a titkot, amit évekig rejtegettem a saját családom elől.

A bátyám, Diego mindig is „vicces fickó” volt.

Gyerekkorom óta képes volt gúnyolódni velem, elrejteni a dolgaimat, vagy mások előtt kigúnyolni, és a szüleim mindig ugyanazzal a magyarázattal álltak elő:

– A bátyád már csak ilyen. Ne légy ilyen érzékeny.

Én pont az ellentéte voltam. Fiatal koromtól kezdve megszállottja voltam az apró tárgyaknak, anyagoknak és a dizájnnak. Tizennégy évesen kezdtem el szemüvegkereteket rajzolni, mert a nagymamámnak fájtak a füle mögött a keretek.

Amikor Diego megtalálta az egyik jegyzetfüzetemet, vacsora közben felvette.

– Nézd, a szemüvegek leendő királynője.

Apám, Roberto, hangosan felnevetett.

– Keress egy igazi hivatást, lányom.

Soha nem felejtettem el ezt a mondatot.

Ipari formatervezést tanultam Guadalajarában, és a diploma megszerzése után visszautasítottam egy stabil állásajánlatot, hogy fejlesszem a saját könnyű vázaim termékcsaládját.

Majdnem három évig egy kis lakásból dolgoztam: zsanérokat teszteltem, méreteket korrigáltam, beszéltem leóni és mexikóvárosi gyártókkal, személyesen válaszoltam az ügyfeleknek, és gyakorlatilag minden egyes pesót újra befektettem.

A családom tudta, hogy „szemüveget árulok”.

Ez volt minden.

Nem tudták, hogy a kis márkám több városban is belépett optikai üzletláncokba.

Azt sem tudták, hogy ki a tulajdonosa valójában.

Jobban szerettem volna, ha így marad.

Azon a délutánon, a szüleimnél tartott grillezés során láttam valamit, amin majdnem megnevettetett.

Anyám borvörös szemüveget viselt.

Azonnal felismertem a rudak ívét.

Én terveztem azt a modellt.

– Nézd, mit vettem – mondta Patricia, miközben megigazította őket. – Hihetetlenül drágák, de olyan kényelmesek. Ezek a márkák tényleg tudják, mit csinálnak.

– Jól állnak rajtad – feleltem.

Nem mondtam neki semmi mást.

Diego, aki már megivott pár sört, meghallotta a beszélgetést.

– Talán egy napon Valeria szemüvege is egy igazi boltba kerül.

Apám nevetett.

Én nem.

Kicsivel később láttam, hogy Diego bemegy a szerszámoskamrába két barátjával. Amikor kijött, egy kis dobozt rejtett a háta mögé.

– Mit hoztál?

– Semmi. Nyugodj meg.

Percekkel később a nevemet kiáltotta.

Megfordultam.

Egy robbanást éreztem közvetlenül az arcomon.

Reflexből lehunytam a szemem.

Az égő érzés azonnali volt.

– Diego! Mit tettél?

Mindenki nevetni kezdett.

Megpróbáltam kinyitni a szemem.

A szoba foltokká változott.

– Nem látok jól.

– Ó, kérlek! – folytatta Diego a nevetést. – Ez csak vicc volt.

–Komolyan beszélek.

A kezemmel nyúltam az asztal felé.

Anyám odalépett, de ahelyett, hogy segített volna, sóhajtott.

–Megint te csinálsz mindent drámává.

– Anya… Alig látlak.

– Majd elmúlik.

Aztán meghallottam Fernanda, a legjobb barátnőm hangját.

– Valéria, nézz rám!

Arra fordultam, ahol azt hittem, hogy vagyok.

– Nem tudom kivenni az arcodat.

A hangneme azonnal megváltozott.

– A sürgősségire megyünk.

Apám tiltakozott.

– Ne csinálj jelenetet!

Fernanda válasza valami olyasmi volt, amire még mindig emlékszem:

– Ha holnap elveszíti a látását, azt is fogják mondani, hogy túlzott?

Senki sem válaszolt.

Miközben az ajtóhoz vezetett, még utoljára megfordultam.

Sikerült kivennem anyámat a foltok között.

És azok a borvörös szemüvegek még mindig az arcán voltak.

A szemüvegem.

Annak a lánynak a szemüvege, akinek a munkáját évek óta „hobbinak” nevezte.

De a legrosszabbat akkor még nem tudtam.

Mert néhány órával később egy orvos elmagyarázta nekem, hogy nem csak egy egyszerű vicc volt.

És Diego hamarosan rájött, hogy élete legdrágább hibája az lenne, ha kinevetne rajtam.

2. RÉSZ

A szemész majdnem két órát vett igénybe a vizsgálatomhoz.

Több vizsgálatot is elvégeztek, és gondosan kimosták a szemem. Amikor végeztek, az orvos leült elém.

„Jelentős vegyi anyag expozíció történt. Azonnal kezelnünk kell a gyulladást. Nem ígérhetem, hogy még visszanyeri a teljes látásélességét.”

Ürességet éreztem a gyomromban.

Vezethetek?

-Egyelőre nem.

-Munka?

– Számos óvintézkedéssel.

Fernanda megszorította a kezem.

Azon az estén anyám felhívott.

Arra számítottam, hogy bocsánatkérést fogok hallani.

Ehelyett azt mondta:

– Diego nagyon aggódik. Nem akarja, hogy ez tönkretegye a családot.

Néma maradtam.

– Tönkre fogja tenni a családot?

– Nem akart bántani téged.

– Anya, még nem tudom, mennyire fogom visszanyerni a látásomat.

– Igen, de nem kell jogi kérdést csinálni belőle.

Ekkor értettem meg valamit.

Még mindig aggódtak Diegoért.

Nem miattam.

Másnap Fernanda kapcsolatba hozott Mariana Salgadóval, egy guadalajarai ügyvédnővel.

Mariana nem tett érzelmes megjegyzéseket.

Csak annyit kérdezett:

– A bátyád előre megtervezte a tréfát?

-Azt hiszem.

Fernanda közbelépett.

–Láttuk, ahogy bemegy a szerszámoskamrába. Ráadásul az egyik barátja tegnap este üzenetet is írt nekem.

Megmutatta neki az üzenetet.

A fiú elismerte, hogy Diego arról beszélt, hogy „leckét adna Valeriának, hogy ne érezze magát annyira fontosnak”.

Marianna felnézett.

– Tarts meg mindent.

Volt egy videó is, amit az egyik unokatestvére rögzített. Nem mutatta a támadás pontos pillanatát, de látszott rajta, ahogy Diego percekkel korábban megmutatta a tartályt a barátainak.

Már nem tűnt rögtönzött ötletnek.