Míg Mariana az orvosi bizonyítékokat és nyilatkozatokat rendszerezte, én megpróbáltam működtetni a cégemet.

Az operatív igazgatóm, Santiago, elkezdte felolvasni nekem a szerződéseket videóhívásokon keresztül, mert az apró betűs rész kifárasztott.

Az egyik ilyen beszélgetés során tájékoztatott, hogy egy országos hálózat ki akarja bővíteni a megállapodásunkat.

– Valeria, frissítenünk kell az ügyvédek dokumentumait is.

Mariana ezután elkérte az alapító okiratot, a részvényesi nyilvántartást és a legutóbbi értékeléseket.

Amikor befejezte az átnézésüket, felhívott.

—Tudja a családod, hogy mennyit ér jelenleg Lumina?

-Nem.

– Tudják, hogy te alapítottad?

-Sem.

Néhány másodpercnyi csend következett.

A cég hozzávetőleges értékelése már meghaladta a 160 millió pesót.

Megtartottam a többségi irányítást.

Anyám évek óta azt mondogatta, hogy keressek „komoly munkát”.

És most büszkén sétált, egy olyan terméket viselve, amelyet a lánya cége tervezett.

Három nappal később újra felhívott.

– Egyébként – jegyezte meg közömbösen –, az összes barátnőm folyton a szemüvegem felől kérdezősködik. Azt hiszem, veszek újat.

Mély lélegzetet vettem.

– Anya, azt akarom, hogy te, apa és Diego gyertek el szombaton.

-Szóval így?

Ránéztem a mappára, amit Mariana készített.

– Hogy a viccről beszéljünk.

Szombaton együtt érkeztek.

Anyukám pontosan ugyanolyan szemüveget hordott.

Diego ingerülten lépett be.

– Remélem, nem azért hoztál ide ügyvédet, hogy megijessz.

Marianna mellettem ült.

Két mappa volt az asztalon.

Az egyik tartalmazta az orvosi jelentéseket és a Diego elleni bizonyítékokat.

A másikban céges dokumentumok voltak.

Anyám összevonta a szemöldökét.

– Valeria, ez kezd nevetségesnek tűnni.

Egyenesen ránéztem.

– Mielőtt elkezdjük, anya, tegyél meg nekem egy szívességet.

-Hogy?

A szemüvegére mutattam.

—Olvasd el a rúdon szereplő nevet.

Levette őket.

Összehúzta a szemét.

—Lumina.

-Újra.

–Lumina. És akkor mi van?

Kinyitottam a második mappát.

– Mert az a cég az enyém.

Apám megállt a mozgásban.

Diego idegesen felnevetett.

-Igen, persze.

Mariana feléjük csúsztatta a dokumentumokat.

—Valeria Mendoza az alapító és többségi részvényes.

Anyám a leveleket nézte.

Aztán a szemüvege.

Aztán újra rám nézett.

– Mennyit… mennyit ér?

Azt válaszoltam:

– A legfrissebb értékelés szerint több mint százhatvanmillió peso.

Senki egy szót sem szólt.

De aztán Mariana kinyitotta a másik mappát.

–Most már beszélhetünk arról, hogy mit tett Diego.

És amikor az asztalra tette egyik barátja nyilatkozatát, a bátyám arca teljesen megváltozott.

Mert abban a kijelentésben egy olyan kifejezés szerepelt, amit egyik szülőm sem hallott korábban.

Egy kifejezés, ami arra utalt, hogy az a „vicc” talán soha nem is volt csak vicc.

3. RÉSZ

Diego elvette a lapot, mielőtt apám tehette volna.

Alig olvasta el az első pár sort, és máris elejtette.

– Az az idióta hazudik.

Marianna nyugodt maradt.

—Ezután lehetőséged lesz a megfelelő csatornákon keresztül elmagyarázni a verziódat.

– Melyek a megfelelő útvonalak?

– A jogiak.

Anyám a mellkasára tette a kezét.

– Valeria, tényleg feljelented a saját testvéredet?

Nem tudtam nem mosolyogni, pedig semmi vicces nem volt benne.

Még mindig közelebb kellett tartanom magamhoz néhány dokumentumot, hogy rendesen el tudjam olvasni őket. Az erős fények kifárasztottak. Bizonyos áthelyezéseknél továbbra is Fernandára támaszkodtam.

És anyámnak mégis sikerült Diegót áldozattá változtatnia.

– Nem azért teszem ezt, mert a testvérem – feleltem. – Azért teszem, amit tett.

„Baleset volt!” – kiáltotta apám.

Mariana a nyilatkozatra mutatott.

– Az egyik jelenlévő azt állítja, hogy Diego előre beszélt a viccről, és azt mondta, hogy „leckét akar adni neki”.

Diego ököllel az asztalra csapott.

– Mert mindig azt hiszi magáról, hogy felsőbbrendű!

Ránéztem.

Ez a mondat többet mondott nekem, mint bármelyik dokumentum.

—Felsőbbrendű?

– Amióta elindítottad a vállalkozásodat, úgy teszel, mintha jobb lennél nálunk.

Apám felé fordult.

– Diego…

– Igaz! Soha semmit sem mond el nekünk. Mindig el van foglalva a kis titkaival, az utazásaival, a megbeszéléseivel.

A szomorúság és a megkönnyebbülés furcsa keverékét éreztem.

Évekig azzal vádoltak, hogy mindent túl komolyan veszek.

Most végre Diego valami hiteleset mondott.

– Soha nem mondtam el, mert valahányszor a munkámról beszéltem, mindig nevettél.

Apám megrázta a fejét.

– Ez nem igaz.

– Apa, amikor befejeztem az egyetemet, megkérdezted, meddig fogok még „üzletasszonynak öltözni”.

Lesütötte a tekintetét.

Ránéztem anyámra.

– Folyton azt kérdezted, mikor lesz már biztos állásom.

Patrícia sírni kezdett.

– Nem tudtuk, hogy ilyen jól csinálod.

– Pontosan ez a probléma.

Zavartan nézett rám.

-Hogy?

– Miért kellett milliomossá válnom ahhoz, hogy a munkám elismerést érdemeljen?

Senki sem válaszolt.

Felvettem a poharakat, amiket anyám az asztalra tett.

Jobban ismertem őket, mint bárki mást abban a szobában.

Hatszor változtattam a híd ívén.

Három anyagot teszteltünk, mire találtunk egyet, amelyik elég könnyű volt.

A bordó színű felület egy olyan mintából származik, amit majdnem kidobtunk.

Anyukám azért vette őket, mert kényelmesnek találta őket.

Nem azért, mert az én vezetéknevemet viselték.

Nem azért, mert el akartam tartani magam.

Egyszerűen azért választottam őket, mert jók voltak.

„Évekig” – mondtam – „azt mondták, hogy senki sem fog fizetni a terveimért. És most, anya, hónapok óta ajánlgatod őket a barátaidnak.”

Patricia még jobban sírni kezdett.

– Ha tudtam volna…

– Mi változott volna?

Nem tudott válaszolni.