1. RÉSZ

– Még negyven nap sem telt el azóta, hogy eltemettük a fiamat, és máris azt akarom, hogy te és a négy gyermeked elköltözzetek a házamból.

Mariana úgy érezte, eltűnik a lába alól a padló.

Doña Beatriz állt előtte, és egyik kezében a házkulcsokat tartotta, a másikkal az ajtóra mutatott. Tomás, Mariana férje, mindössze öt héttel korábban halt meg egy autóbalesetben, miközben hazafelé tartott a munkából. Azóta Mariana keveset aludt, kötelességből evett, és próbált erős maradni Diego, Valeria és az ikrek, Renata és Mateo kedvéért.

Soha nem gondolta volna, hogy még egy csapás vár rá.

– Hová menjünk ilyenkor? – kérdezte, a gyerekeire nézve. – Ők az unokáid.

– Belefáradtam, hogy eltartsalak. A fiam belehalt, mert úgy dolgozott neked, mint a szamár. Kipréselted belőle az életet.

A tizenhat éves Diego ökölbe szorította a kezét.

– Nagymama, apám szeretett minket.

– Maradj ki belőle!

Mariana megragadta a fia karját, mielőtt az válaszolhatott volna.

Még aznap este ruhákat, dokumentumokat és néhány fényképet tettek fekete zsákokba. Doña Beatriz még azt a komódot sem engedte meg nekik, amit Tomás a házasságkötése után vett.

Marianna nem vitatkozott.

Túl nagy fájdalmaim voltak ahhoz, hogy sikoltozással pazaroljam el az érzéseimet.

Egy hónapig kibéreltek egy szobát Puebla külvárosában. Öten gyakorlatilag összezsúfolódva aludtak. Mariana megkapta azt az életbiztosítást, amelyet Tomás évekkel korábban kötött. Nem volt egy vagyon, és az anyósa megpróbálta rábeszélni, hogy adja oda neki „hogy elboldoguljon”, de Mariana nem volt hajlandó.

Szinte az összes pénzből vett egy apró, régi lakást Huejotzingóban. Az egyik fal nedves volt, a konyha inkább előszobának tűnt, és alig két hálószoba volt benne.

De volt benne valami, ami Mariana számára minden luxusnál többet ért.

A cselekmény az ő nevére szólt.

„Lehet, hogy nem szép látvány” – mondta a gyerekeinek az első este, miközben egy műanyag asztal körül ültek –, „de soha többé senki nem fog tudni kitessékelni minket innen.”

Innentől kezdve mindenki együttműködött.

Diego megtanult rizst, babot és tojást főzni anélkül, hogy leégetné a tűzhelyet. Valeria gondoskodott a mosásról. Az ikrek söpörtek, mosogattak és rendet raktak, ahogy tudták.

Mariana segédmunkásként kapott állást egy dísznövénykertészetben. A fizetés szerény volt, de stabil, viszonylag szoros munkaidőben dolgozott.

Szerette a növényekkel dolgozni. Miközben bougainvilleát metszett vagy kis jacaranda fákat ültetett át, úgy érezte, hogy vannak olyan növények, amelyek még a gyökerestől való kitépés után is képesek túlélni.

A főnöke hamarosan észrevette a fegyelmezettségét.

– Mariana, úgy dolgozol, mintha a tiéd lenne a bölcsőde.

– Amikor négy gyerek vár vacsorára, megtanulod, hogy ne pazarold az időt.

Apránként kezdett stabilizálódni az élet.

Vasárnaponként Mariana egy régi hobbijának hódolt: bútorokat restaurált. Nem volt pénze új darabokat venni, ezért elhagyott székeket, fiókokat vagy asztalokat gyűjtött, és megpróbálta életre kelteni őket.

Egyik délután, amikor visszatért a bölcsődéből, meglátott valamit néhány konténer mellett.

Egy hatalmas antik ruhásszekrény volt.

Sötét fája, faragott díszlécei és az évek során szinte teljesen kitörölt alakokkal díszített ajtói voltak.

Mariana rámeredt.

– Aki ezt kidobta, az őrült.

Felhívta Diegót és egy szomszédját, Don Chuchót, aki kétszáz pesóért beleegyezett, hogy segít nekik talicskával átszállítani a lakás kis fedett teraszára.

A szekrény olyan nehéz volt, mint egy széf.

És zárva volt.

Mariana kulcsot keresett a fiókok között, a bútorok alatt, sőt még egy oldalsó repedésben is.

Semmi.

Több hét telt el.

A munka, a gyerekek és a számlák között egészen decemberig hozzá sem nyúlt.

Egyik szombaton fogott egy csavarhúzót, egy kis kalapácsot, és úgy döntött, hogy ellenőrzi a zárszerkezetet.

– Lássuk, mit rejtegetsz – mormolta.

Óvatosan feszegette a fát.

Egy darab engedett.

Reccsenő hang hallatszott.

Az ajtó lassan kinyílt.

Mariana belenézett, és elejtette a csavarhúzót.

Addig hátrált, amíg a falnak nem ütközött.

A szekrényben több emberi test feküdt mozdulatlanul, régimódi ruhákba öltözve, szorosan egymáshoz préselve.

Az egyiküknek nyitva volt a szeme.

És úgy tűnt, mintha egyenesen rá nézne.

Mariana sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán.

Alig győzte suttogni:

– Istenem… mit hoztam haza?

És még mindig nem tudtam elképzelni, mit fog feltárni az a ruhatár.

2. RÉSZ

Marianának több másodpercbe telt, mire újra rá mert nézni.

Olyan hangosan vert a szíve, hogy hallani is tudta.

Arra gondolt, hogy felhívja a rendőrséget.

Arra gondolt, hogy kiviszi a gyerekeit a lakásból.

Még arra is gondolt, hogy becsukja a szekrényt, és úgy tesz, mintha soha nem is nyitotta volna ki.

De valami nem stimmelt.

Nem volt szag.

Nincsenek foltok.

Nincsenek bomlási jelek.

Mariana lassan közeledett, és megérintette a legközelebbi alak kezét.

Hideg volt.

De az nem bőr volt.

– Anya? – kiáltotta Mateo az ajtóból. – Mit találtál?

– Ne menj be!

Túl késő.

Diego megjelent mögötte, és benézett.

– Anya… azok nem haltak meg.

Óvatosan kivett az egyik figurát.

Egy életnagyságú baba volt.

Az arcot olyan tökéletesen kidolgozták, hogy ki lehetett venni a szemek körüli apró vonalakat, az egyenként felhelyezett szempillákat, sőt még a kezekre festett apró ereket is.

Aztán többet is találtak.