Porfiriato-korszakbeli nőnek öltözött babák, egy sötét öltönyös idős férfi, egy hímzett ruhás lány, őslakos karakterek és számos báb dobozokban tárolva.
Renáta lenyűgözve volt.
– Tudunk színházat csinálni!
– Nem tudjuk, kihez tartoznak – felelte Mariana. – Senki ne nyúljon semmihez, amíg ki nem derítjük.
Azon az estén nyomozni kezdett.
Diszkréten lefényképezett néhány darabot, és információkat keresett az interneten. Órák múlva talált egyező darabot.
Egy Rafael Montenegro nevű pueblai kézműves évtizedekig dizájnerbabákat készített, amelyek magánkiállításokon, regionális múzeumokban és nemzetközi gyűjteményekben szerepeltek.
Mariana megtalálta az oldalát.
Anélkül írt neki, hogy azonnal megemlítette volna a szekrényt.
„Jó estét kívánok, maestro! Láttam néhány művet, és szeretnék kérdezni valamit egy régi gyűjteményről.”
A válasz még aznap este megérkezett.
Rafael hetvenéves volt.
Miután több üzenetet váltott, egy furcsa történetet kezdett mesélni neki.
Első felesége, Lucía, évtizedekkel korábban egy balesetben meghalt. Egyetlen lányukat is elvesztették, amikor az még nagyon fiatal volt. Rafael a gyászát művészetté alakította. Néhány babájának gesztusait, frizuráját vagy arckifejezéseit mindkettőjük ihlette.
Évekkel később újranősült Ceciliával.
„Azt mondta, szellemekkel élek” – vallotta be. „Megegyeskedett, hogy minden egyes baba egy újabb módja annak, hogy visszahozza Luciát.”
Cecilia elkezdte tönkretenni néhány darabot.
Rafael folytatta a munkát.
Aztán megbetegedett.
Miközben hetekig kórházban volt, egy antik szekrény és egyik legfontosabb gyűjteménye eltűnt a műhelyéből.
Cecilia azt állította, hogy tolvajok törtek be.
Rafael sosem hitt neki.
Hónapokkal később elhagyta őt.
– Fizettem a hirdetésekért, régiségpiacokon kérdezősködtem, gyűjtőkkel vettem fel a kapcsolatot – írta. – Soha nem találtam semmit.
Mariana egy pillanatig a képernyő előtt maradt.
Aztán vett egy mély lélegzetet.
– Mester… Azt hiszem, tudom, hol vannak.
Rafael másnap megérkezett Huejotzingóba.
Amikor Mariana kinyitotta a szekrényt, a férfi teljesen mozdulatlan maradt.
Aztán remegő kézzel megérintette az egyik baba arcát.
– Lucía…
Marianna azonnal megértette.
Az alak a szeretett nő arcának egy részét viselte.
Rafael sírni kezdett.
Nincs szomorúság.
Megkönnyebbülés.
– Azt hittem, elpusztultak.
Egymás után vette elő a babákat, úgy vizsgálgatta őket, mint egy apa, aki évek után rátalál a gyerekeire.
Aztán kinyitotta a pénztárcáját.
– Mondd meg, mennyit kérsz.
-Semmi.
– Ezek a darabok sok pénzt érnek.
– Pontosan ezért nem az enyémek.
Rafael meglepetten nézett rá.
– Fogalmad sincs, mit adtál vissza nekem.
– Igen, tudom. Valami, amit szeret.
Mielőtt elment, a tanárnő még egyszer megnézte a bútorokat, amiket Mariana megjavított.
Egy bolhapiacról kimentett szék.
Egy általa csiszolt és festett asztal.
Egy régi ládát paddá alakítottak át.
– Ki állította helyre mindezt?
-Azok.
Rafael most először mosolygott.
– Szóval nem véletlenül találtad meg a babáimat.
Elővett egy kártyát a zsebéből, és átnyújtotta a lánynak.
– Szombaton egy kis workshopot indítok. Gyere át!
Mariana azt gondolta, hogy ezzel vége is lesz a történetnek.
De még aznap este üzenetet kapott egy számtól, amelyet túlságosan is jól ismert.
Doña Beatriz volt az.
Az anyósa nem beszélt vele, mióta kirúgta a házból.
Az üzenet csak egyetlen fényképet tartalmazott.
Mariana állt a szekrény előtt, Rafael posztolta a közösségi oldalán, nyilvánosan megköszönve neki, hogy visszaszerzett egy olyan gyűjteményt, amelyről Mariana álmodni sem mert volna.
Doña Beatriz ezt írta alá:
„Remélem, nem tervezel megtartani valamit, aminek a fiam családjáé kellene lennie. Holnap meglátogatlak.”
Mariana kétszer is elolvasta az üzenetet.
És rájött, hogy az igazi probléma csak most kezdődik.
3. RÉSZ
Doña Beatriz reggel tíz órakor érkezett.
Egyszer sem játszott.
Négyszer egymás után kopogott az ajtón, mintha még mindig beléphetne Mariana életébe engedélykérés nélkül.
Diego volt az, aki kinyitotta.
Amikor meglátta, az arca megváltozott.
– Mit akarsz?
– Beszélj az anyáddal.
–Miután kirúgott minket az utcára, azt hittem, már nem vagyunk a családja.
– Ne légy szemtelen.
Mariana megjelent a fia mögött.
–Engedd be.
Doña Beatriz belépett, és körülnézett.
Szeme végigpásztázta a kis lakást: a felújított bútorokat, az ablak melletti virágcserepeket, a családi fényképeket és egy kis munkaasztalt, ahol Mariana elkezdte gyakorolni az első technikákat, amiket Rafael tanított neki.
– Szóval itt laknak.
Marianna nem válaszolt.
– Láttam, mi történt Mr. Montenegróval – folytatta az anyósa –. Azt mondják, azok a babák egy vagyont érnek.
– Már vissza is tértek a gazdájukhoz.
Beatriz arca megváltozott.
– Visszaadtad őket?
-Igen.
– Eladás nélkül?
– Nem az enyémek voltak.
Doña Beatriz szárazon felnevetett.
–Mindig is ugyanolyan voltál. Tomás halálra dolgozta magát, mert te sosem tudtad, hogyan kell kihasználni a lehetőségeket.
Diego előrelépett.
– Soha többé ne beszélj így anyámról!
—Diego.
Mariana nem emelte fel a hangját, de a fiú megértette.
Doña Beatriz folytatta:
– Ha az a férfi pénzt, jutalmat vagy bármi mást adott neked, tudni akarom, mennyi volt az összeg.
Mariana néhány másodpercig figyelte.
– Miért kellene elmondanom neki?
„Mert a fiam pénzt hagyott rám. Ezzel a pénzzel vetted meg ezt a házat. És most értékes dolgokra bukkansz, és fontos emberekkel kezdesz kapcsolatot teremteni. Nem akarom, hogy később azt mondd, hogy egyedül csináltad.”
Ezek a szavak jobban fájtak, mint Mariana gondolta.
De ezúttal nem érzett félelmet.
Emlékezett arra az éjszakára, amikor fekete táskákkal a kezében elhagyta Beatriz házát.
