1. RÉSZ

„Még Németországban van a férjed?” – kérdezte Daniela, akinek a szemei ​​ki voltak duzzadva az apja eltemetésétől.

Mielőtt válaszolhatott volna, a mellette álló férfi felnézett.

Mauricio volt az.

A férjem.

Ugyanaz a férfi, aki három hónapja mondogatta, hogy Hamburgban van, és a cége válságát oldja meg. Ugyanaz a férfi, akinek pulóvereket, gyomorgyógyszert és üzeneteket küldtem, hogy megkérdezzem, jól eszik-e.

Most ott állt előttem egy guadalajarai ravatalozóban, feketében öltözve, fehér virággal a hajtókáján, kezét az egyik ügyfelem derekán nyugtatva.

Daniela nem vette észre az arckifejezésemet.

– Mariana menedzser, köszönöm, hogy eljött. Szeretném bemutatni Mauriciót, a barátomat. Jövő hónapban eljegyeztük volna egymást, de apám nem láthatta.

Éreztem, hogy valami eltörik bennem.

Mauricio olyan gyorsan vette le a kezét a derekáról, hogy Daniela meglepetten nézett rá.

Sápadt volt.

Én viszont mosolyogtam.

– Milyen kíváncsi – mondtam. – A férjem egy éve meghalt. És én is azon gondolkodom, hogy újra megházasodom.

Mauricio kinyitotta a szemét.

Daniela idegesen felnevetett, azt hitte, viccnek szánja az egészet.

Nem volt az.

Számomra Mauricio pontosan egy évvel korábban halt meg, azon az éjszakán, amikor apám haldoklott.

Azon a napon a Polgári Kórház lépcsőjén ültem, a telefon a fülemhez tapadva.

– Mauricio, az orvos azt mondja, lehet, hogy már csak órái vannak hátra. Apám érdeklődik felőled. Kérlek, gyere vissza.

Állítólag munkaügyben járt Monterreyben.

Elhallgatott, majd így válaszolt:

– Mariana, én nem vagyok orvos. Mi értelme visszamennem? Nem hagyhatok ott mindent, hogy veled üljek és sírjak.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy bármit is kértem tőle.

Amikor visszaértem a szobába, apám kinyitotta a szemét és megkérdezte:

– Mauricio már jön?

Hazudtam.

– Igen, apa. Úton van.

Apám meghalt, miközben várta a vejét, aki soha nem jelent meg.

És most, tizenkét hónappal később, láttam, ahogy ugyanez a férfi gyengéden megigazítja Daniela sálját, elkíséri a koporsóhoz, édesanyja mellett átveszi a részvétnyilvánításokat, és hallgatja, ahogy az elhunyt rokonai „leendő vejének” nevezik.

Daniela anyukája még a kezemet is fogta.

„Nem tudom, mit csináltunk volna Mauricio nélkül. Éjjel-nappal a kórházban volt ebben a három hónapban. Szakorvosokat talált, gyógyszereket kapott, beszélt az orvosokkal… A férjem békésen távozott, mert tudta, hogy jó kezekben hagyja Danielát.”

Három hónap.

Pontosan annyi időt töltött Mauricio „Németországban”.

A táskámhoz kapaszkodtam, hogy ne remegjek.

Daniela később közeledett.

– Mauricio egyike azoknak az embereknek, akik a családot mindenek fölé helyezik.

Ránéztem.

-Igazán?

– Igen. Amikor megtudta, hogy apám súlyosan beteg, gyakorlatilag az életét adta, hogy segítsen rajtunk.

Mauricio hallotta a mondatot.

Nem mert rám nézni.

Miután véget ért a szertartás, elindultam a parkoló felé.

Lépteket hallottam magam mögött.

—Mariana.

Nem álltam meg.

Mauricio megragadta a csuklómat.

–Beszélnünk kell.

Elengedtem.

– Mi a helyzet? Németországban vagy.

– Nem az, aminek látszik.

Nevettem.

– Daniela épp most mutatott be téged a leendő férjeként.

–Az apja beteg volt. Teljesen összetört volt. Én csak…

–És akkor mi van? Jótékonyságból lettél a barátja?

Megkeményedett az arca.

– Ne csinálj jelenetet. Különben is, Daniela projektje még nincs aláírva. Árthatsz a cégednek.

Aztán megértettem valami még rosszabbat.

Nem kértem bocsánatot.

Az állásommal fenyegetett.

Ekkor Daniela megjelent mögöttünk.

Először Mauricio kezére nézett, amivel újra megpróbált megfogni, majd az arcomra.

– Mauricio – mondta remegő hangon. – Miért nyúlsz a főnökömhöz?

Mozdulatlanul maradt.

Daniela odajött hozzánk, belekapaszkodott a karjába, és olyan hidegséggel nézett rám, amit még soha nem láttam munkaértekezleten.

– Ma temettem el az apámat – mondta. – Amit csak akarok a barátommal, az várhat.

Mauricióra néztem.

Lesütötte a szemét.

És abban a pillanatban még el sem tudtam képzelni, hogy másnap meddig jutnak el ők ketten.

2. RÉSZ

Este kilenc órakor a projektcsoport elkezdte feltölteni magát üzenetekkel.

Daniela kifogástalan udvariassággal írta:

„Apám temetésén történt személyes helyzet miatt hivatalosan kérem a céget, hogy fontolja meg Mariana leváltását projektmenedzserként. Szervezetünk számára a szakmai határok elengedhetetlenek.”

Azt nem említette, hogy a „személyes helyzet” a saját férjem volt.

Perceken belül elkezdődtek a belső pletykák.

Egy kollégám ezt írta nekem:

„Igaz, hogy megpróbáltad elrabolni az ügyfél barátját?”

Nem válaszoltam.

Másnap reggel Arturo, az igazgató felhívott.

– Mariana, Daniela nagyon fel van háborodva. Hamarosan egy hatalmas üzletet kötünk. Okosnak kell lenned.

– Hogyan intelligens?

– Bocsánatot kérek. Még akkor is, ha félreértés volt.

– Mi van, ha nem félreértés történt?

Sóhaj.

– Ön egy profi nő. Néha le kell nyelnie a büszkeségét a cégért.

Letettem a telefont.

Egy órával később egy mappával a táskámban érkeztem az irodába.

Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar használni fogom.

Daniela és az anyukája már vártak rám a hallban.

A felső folyosókról alkalmazottak figyelték az eseményeket.

Mielőtt köszönhettem volna, Mrs. Teresa, Daniela anyja, megszólalt.

– A lányom elvesztette az apját, és még mindig van képed a barátja után futni.

Daniela leejtett egy mappát a pultra.

– Tegnap láttam, hogy a parkolóban tartottad.

– Ő volt az, aki lefogott.

– És azt várod, hogy elhiggyem neked? Először azt mondtad, hogy a férjed meghalt, aztán megtaláltalak Mauricióval.

Arturo lépett ki a liftből.