Csak abban reménykedett, hogy az idő majd megoldja a problémáit.

– Írd alá – mondtam neki.

Mauricio a keresetlevélre nézett.

– Nem akarok válást.

Daniela keserűen felnevetett.

– Miután elmondtad, hogy eljegyezzük egymást?

Felé fordult.

– Daniela, én…

– Nem. Válaszolj a feleségednek. Miért nem akarsz elválni?

Mauricio összeszorította a fogát.

– Mert még mindig szeretem őt.

Egy pillanatig senki sem szólt semmit.

Majdnem sajnáltam őt.

Majdnem.

– Nem szeretsz engem – feleltem. – Biztonságot nyújtok neked.

Összeráncolta a homlokát.

– Ez nem igaz.

– Természetesen. Amikor választanod kellett, hogy velem maradsz-e apám halála után, vagy a saját dolgaidat folytatod, a saját dolgaidat választottad. Amikor Daniela megjelent, és úgy éreztette veled, hogy szükséged van rád, Danielát választottad. És most, hogy tudja az igazságot, és a hazugságod szertefoszlott, újra engem választasz. Egyikünket sem szereted. Magad szereted, és azt választod, aki a legkényelmesebb számodra az adott pillanatban.

Mauricio mozdulatlan maradt.

Daniela elfordította az arcát.

Tovább hullottak a könnyei, de már nem védte meg a férfit.

Aztán Teresa megváltoztatta a célját.

– Az én lányomat is becsapták.

– Soha nem állítottam az ellenkezőjét.

–Akkor segíts neki. Jelentsd ki, hogy elváltatok.

– Nem voltunk azok.

– De rosszul jártak.

– Ettől még nem válik a hazugság igazsággá.

– Tönkre akarod tenni az életét?

Éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik.

-Azok?

Elővettem a telefonomat.

– Tegnap a lányod hivatalosan kérte, hogy távolítsanak el a projektből, mert szerinte nem megfelelően viselkedtem a barátjával. Aztán mindannyian idejöttetek, és a kollégáim előtt megvádoltatok. Most, hogy kiderült, hogy ez a férfi a férjem, azt akarjátok, hogy én hazudjak, hogy megvédjem a hírneveteket.

Daniela lehunyta a szemét.

Terézia ragaszkodott hozzá:

– Épp most temette el az apját.

– Egy éve temettem el az enyémet.

Halkabban csengett a hangom, mint amire számítottam.

„Gyakorlatilag egyedül csináltam. Megszerveztem a kórházat, fizettem a számlákat, kiválasztottam a koporsót, és fogadtam a családtagokat, miközben a férjem azt mondta, hogy van munkája. Az apám meghalt, miközben Mauricio után érdeklődött. Tudod, mit tettem? Hazudtam neki. Azt mondtam neki, hogy Mauricio úton van, hogy békében meghalhasson.”

A szoba teljesen elcsendesedett.

Mauricióra néztem.

– Azon a napon lehetőséged volt.

A szeme megtelt könnyel.

– Marianna…

„Amikor apám kérdezősködött felőled, még mindig hinni akartam, hogy bejössz azon az ajtón. Ez volt az utolsó esélyed. Daniela nem tette tönkre a házasságunkat. Csak világossá tette számomra valamit, amit egy éve kerülgettem.”

Elmentettem a dokumentumokat.

– A házasságom azon az éjszakán ért véget, amikor apám meghalt.

Mauricio sírni kezdett.

De a könnyei egy évvel túl későn jöttek.

Felkeltem.

– Ha nem írja alá, az ügyvédem a megfelelő jogi csatornákon keresztül folytatja az eljárást.

Arturo megpróbált megállítani.

– És a projekt?

Ránéztem.

– Átadom az összes szakmai dokumentációmat. De egy belső jelentést is benyújtok a történtekről. Nem fogadom el, hogy hamis vádakkal kényszerítsenek lemondásra vagy bocsánatkérésre.

Az arca megváltozott.

– Mariana, ne túlozz!

– Már arra is kértek, hogy kérjek bocsánatot, amiért megpróbáltam „ellopni” a saját férjemet. Szerintem előbb eltúlozták, mint én.

Kimentem a szobából.

Felhívtam az ügyvédemet a liftben.

– Mindent mutass be.

– Biztos vagy benne?

-Teljesen.

Azon az estén minden bizonyítékot összegyűjtöttem.

A házassági anyakönyvi kivonat.

Mauricio üzenetei állítólagos németországi tartózkodásáról.

A fényképek, amiket Daniela az elmúlt hónapokban tett közzé, amelyeken – bár Mauricio sosem jelent meg teljesen – látszott az órája, a keze vagy az autója.

A feljegyzések azt bizonyították, hogy soha nem hagyta el az országot.

Az üzenetek a projektcsoporttól, amikben Daniela a helyettesítésemet kérte.

Arturo e-mailje, amiben bocsánatkérést kért tőlem.

És valami még fájdalmasabb:

a beszélgetéseim Mauricióval apám betegsége alatt.

„Kérlek, gyere vissza. Apa keres téged.”

„Nem adhatok fel mindent ezért.”

Több mint tízszer elolvastam a választ.

Abbahagytam a sírást.

Másnap benyújtottam a jelentést a jogi és a humánerőforrás osztálynak.

A nyomozás azonnal megkezdődött.

Nem azért, mert tökéletes magánéletem volt.

Hanem azért, mert egy ügyfél egy magánjellegű kapcsolatot kihasználva megpróbálta professzionálisan eltávolítani a szerződésért felelős személyt, miközben maga a vezetőség a tények kivizsgálása nélkül követelt bocsánatkérést.

Danielát a szervezete ideiglenesen eltávolította a tárgyalásokból, amíg áttekintették a történteket.

Arturonak el kellett magyaráznia, miért kért meg, hogy nyilvánosan vállaljak egy olyan bűnösséget, amelyet nem bizonyítottak.

Laura, egy kolléganő, aki azt a hírt terjesztette az irodában, hogy „az özvegy Mariana nős férfiakat üldöz”, hivatalos figyelmeztetést kapott.

Amikor rám talált a folyosón, sírt.

– Mariana, bocsáss meg. Csak ismételtem, amit hallottam.

—Akkor magyarázd el a HR-osztálynak.

Nem sikítottam.

Nem kellett volna megtennie.

Ugyanazon a délutánon Mauricio várt rám az épület előtt.

Fogyott.

Az inge gyűrött volt, és napok óta nem borotválkozott.

—Mariana.

Továbbmentem.

-Kérem.

Megálltam.

– Ha a válásról van szó, beszélj az ügyvédemmel.

– Tényleg csak ügyvédeken keresztül tudunk beszélni?

Megfigyeltem őt.

Hét év.

Megosztottam vele a reggeliket, a betegségeket, az adósságokat, a terveket és a nyaralásokat.

És mégis, hirtelen idegennek tűnt.

– Te voltál az, aki már régen eldöntötte, hogy abbahagyjuk a beszélgetést.

– Hibáztam.

-Igen.

–Végeztem Danielával.