1. RÉSZ

– Ha valaha eltévednék, ne keresd a nagymamát. Csak akkor „tér rossz útra”, ha velem van.

Reggeli közben mondtam, apám villája pedig csak lógott a levegőben. Teresa nagymamám abbahagyta a vajkenést a zsemléjére. Lorena nagynéném megölelte a nálam egy évvel fiatalabb fiát, Mateót.

– Ó, Camila, miket találsz ki – mondta Teresa – Tudod, hogy öreg vagyok, és elveszítem az eszemet.

De tudtam, hogy hazudik.

Tudtam, mert ezt a történetet már átéltem egyszer.

Az első életemben mindenki ugyanazt a magyarázatot fogadta el: „Teresa eltéved.” Eltévedt, amikor el kellett volna jönnie az óvodából, és két órára otthagyott az esőben. Eltévedt, amikor egy forgalmas kereszteződésnél tett le. Eltévedt, amikor elvitt egy ismeretlen buszmegállóba, majd sírva jött vissza, mintha ő lett volna az áldozat.

Érdekes módon soha nem tévedett, ha Mátéról volt szó.

Két busszal és egy könnyűvasúttal átkelhetnék Guadalajarán, hogy elvigyem a robotikaórára, emlékeznék a játékboltjára, sőt még arra a standra is a tianguisban, ahol a kedvenc sportcipőit árulták.

Túl későn jöttem rá az igazságra. A hatodik születésnapomon Teresa elvitt egy gyerekelőadásra, kamerák nélkül egy hátsó kijáraton vezetett ki, majd magamra hagyott, amíg elment kártyázni. Egy lufikkal a kezében lévő férfi megígérte, hogy segít megtalálni.

Soha nem mentem haza.

Amikor újra kinyitottam a szemem, ötéves voltam, és ugyanazon a buszon ültem, ahol Teresa majdnem „elfelejtett” engem. Nem értettem, miért jöttem vissza. Csak azt értettem meg, hogy ezúttal nem fogok csendben meghalni.

Egy héttel a születésnapom előtt ismét messze hagyott otthonról. Amikor anya, Adriana, panaszkodott, Teresa sírt.

– Dobjatok börtönbe, ha azt hiszitek, hogy szándékosan csinálom!

Lorena megvédte.

– Sógornőm, anya már teljesen felnőtt. Camilának meg kell tanulnia bátornak lenni.

Apa, Javier, kérte, hogy vessük véget a beszélgetésnek.

Aztán megkérdeztem:

– Nagymama, tegnap egészen Zapopanig vitted Mateót, hogy vegyen egy Lego készletet. Miért nem tévedtél el ott?

A sírás hirtelen abbamaradt.

Másnap az óvodában mutattam a tanárnőmnek, Patricia kisasszonynak egy rajzot: egy buszmegálló, egy sötét sikátor és egy lány egyedül.

– Ha egy nap senki sem jön értem, megkereshetsz? A nagymamám azt mondja, hogy a lányoknak meg kell tanulniuk egyedül hazajönni.

A tanárnő abbahagyta a mosolygást.

Három nappal később elérkezett a születésnapom, a gyermekművelődési központban tartott előadással együtt. Mateo sárga öltönyt, hatalmas napraforgós kalapot és egy kacsával díszített hátizsákot viselt. Én majdnem ugyanilyen ruhát viseltem a csoportom táncán.

Amikor végeztünk, Teresa megragadta a karomat.

– A nagynénéd már felvette Mateót. Várj rám a hátsó kijáratnál. Megyek a fürdőszobába.

Minden egyes szót felismertem.

– Igen, Nagymama.

De amikor elment, Mateo felé rohantam.

– Nagymama feltalált egy játékot – suttogtam. – Ha el tudod érni, hogy ne ismerjen fel, megveszi neked a legnagyobb Transformert.

Öt perccel később már a kalapomat és a hátizsákomat vitte.

A tanáriban bujkáltam, és a gyerekórámról hívogattam anyut.

– Anya, nagymama megint egyedül küldött ki az ajtón.

Míg anyám értem jött, Teresa visszatért, meglátott egy apró, sárga alakot a távolban, és anélkül, hogy megnézte volna az arcát, erősen megragadta a csuklóját.

– Gyerünk, kölyök! Ma egyszer s mindenkorra megtanulod!

De a lány, akit büntetni vélt, nem én voltam.

Ő volt a kedvenc unokája.

2. RÉSZ

Mateo megpróbált megfordulni, de Teresa olyan erősen rángatta, hogy a napraforgós kalap az arcának felét eltakarta.

– Nagymama, én vagyok az!

– Fogd be a szád! – morogta anélkül, hogy ránézett volna. – Ha még egy hisztit kapsz, békén hagylak, amíg meg nem tanulod.

Mateo lefagyott. Otthon Teresa sosem beszélt vele így. Melegítette a tejét, meghámozta a gyümölcsét, sőt, még a hátizsákját is cipelte. De mivel meg volt győződve róla, hogy Camilát cipeli, úgy bánt vele, ahogy mindig velem bánt, amikor senki sem figyelt rám.

Átment több utcán, buszra szállt, és leszállt Guadalajara belvárosának egy régi negyedében, amely tele volt műhelyekkel, zárt árusítóhelyekkel és sikátorokkal, ahol a járdák a pocsolyák között felszakadoztak. Teresa tökéletesen ismerte az utat.

Nem voltam elveszve.

Pontosan tudtam, hová megyek.

Megállt egy jelöletlen épület előtt, ahol többen kártyáztak pénzért. Kint egy régi, kifakult műanyag játékgép állt gyerekeknek.

„Ülj ide!” – parancsolta. „Segítek. Ne mozdulj!”

– Anyukámmal akarok menni.

– Hát, meg kellett volna tanulnod, hogy ne csinálj bajt.

Vett neki egy hideg, édes zsemlét és egy húsz pesós műanyag karkötőt, mintha ezzel igazolná, hogy elhagyja. Aztán eltűnt egy függöny mögött.

Egy óra múlva kijött és bankjegyeket számolt.

Nem látott gyerekeket.

Néhány másodpercig már nem félt.

Mosolygott.

Azt gondolta, hogy végre valóban „Camila” elveszett.

Amikor visszatért hozzánk, már előkészítette a könnyeit.

– Haszontalan vagyok! – kiáltotta, miközben belépett. – Annyi ember volt a kulturális központban… Egy pillanatra elterelődött a figyelmem, és Camila eltűnt.

Lorena, aki a szüleimmel ült a nappaliban, csettintett a nyelvével.

– Mindig azt mondtam, hogy az a lány sosem ül nyugton.

Aztán elhagytam a stúdiót abban a tiszta ruhában, amit anya adott rám, miután elhozott.

– Nagymama, miért sírsz?

Terézia elsápadt.

Lorenának is.

– Camila? – dadogta a nagymamám. – Szóval… kit vittem el?

Anya keresztbe fonta a karját.