–Több mint egy órája vettem fel Camilát.
Lorena olyan gyorsan felkelt, hogy elejtette a csészéjét.
Hol van Mateo?
Teresa arckifejezése teljesen megváltozott.
Nem voltak több könnyek.
– Én… azt hittem, Camila az.
Lorena arca elkomorult.
Mindannyian elmentünk a telepre. Esett az eső. Lorena a pocsolyákban futott, sarkai a sárba süppedtek, amíg el nem érte a kártyaboltot.
Teresa mindenki előtt kiabálni kezdett:
„Az én Mateóm! Azt hittem, a lány az! Camila tudja, hogyan jutjon haza egyedül. De Mateo nem, túl ártatlan.”
A csend kegyetlen volt.
Lorena mozdulatlanul állt az esőben.
– Anya… – mondta elcsukló hangon. – Azt mondod, hogy ha Camila lett volna, akkor nem érdekelt volna?
Teresa megpróbált hátrálni.
– Ne túlozz, össze voltam zavarodva.
– Nem. Épp most ismerted be, hogy szándékosan hagytad itt.
A rendőrök megérkeztek. Átnézték egy közeli üzlet biztonsági kamerájának felvételeit.
A videón Teresa végighúzta a gyereket a járdán. Látható volt, ahogy leülteti a játékgép mellé. Látható volt, hogy a gyerek bement játszani, és több mint egy órán át nem jött ki.
És akkor megjelent egy férfi több világító lufival.
Leguggolt Mateo elé.
Szólt hozzá.
Átadott neki egy bárány alakú lufit.
Mateo néhány másodpercig habozott.
Aztán megfogta a kezét.
Lorena olyan fájdalmas sikolyt hallatott, hogy még a rendőrök is megfordultak.
Felismertem a férfit.
Ugyanaz, amelyik az első életemben elrabolt.
Anyám a mellkasához szorított.
A rendőrség azonnal megindította a keresést.
Hajnali háromkor érkezett a hívás: néhány önkéntes és két civil ruhás rendőr letartóztatta a férfit néhány háztömbnyire. Mateo sértetlen maradt.
Lorena térdre rogyott sírva.
De pont amikor mindenki azt hitte, hogy vége a legrosszabbnak, anya otthagyta a gyerekkori órámat az asztalon.
– Még van mit hallani.
Megnyomta a „lejátszás” gombot.
És Teresa hangja betöltötte a szobát.
3. RÉSZ
– Camila, ne viselkedj ilyen sírósan. Lány vagy; egy nap férjhez fogsz menni, és elhagyod ezt a házat. Ha fiú lennél, más lenne a helyzet.
Senki sem lélegzett.
A felvétel folytatódott.
– Nagymama, az utcán lévő kutyáktól félek.
„Nos, tanulj meg megvédeni magad. Mateo megérdemli, hogy törődjünk vele, mert ő viseli a családnevet. Ne rohangálj anyádhoz vádaskodni. Legutóbb nem azért hoztalak el az óvodából, mert azt akartam, hogy tanulj. Ha valami történik veled, mert annyira szétszórt vagy, az a te hibád lesz.”
Anya kikapcsolta az órát.
Apám ott ült, könyökkel a térdén, arca teljesen kifejezéstelen volt.
Lorena olyan szorosan ölelte Mateót, hogy a fiú panaszkodott.
– Anya – mondta, Teresára nézve –, hányszor csináltad ezt már?
– A felvétel kiragadott a szövegkörnyezetből.
-Hány?
Teresa megpróbált felkelni, de Manuel nagyapa elállta az útját.
-Válasz.
A nagymamám felém fordult.
„Ez a lány folyton provokált engem. Mindig szeszélyes volt. Meg kell fegyelmezni a gyerekeidet és az unokáidat.”
– Nem vagyok a lányod – mondtam anya mögül.
Olyan pillantást vetett rám, amit már ismertem. Ugyanazt a tekintetet, amit a halála előtt láttam: nem bűntudatot, nem bánatot; haragot, mert valaki rájött, mit csinál.
Apa végre megszólalt.
– Camila… miért nem mondtál nekem soha semmit?
Néhány másodpercig néztem rá.
– Igen, megmondtam.
A mondat jobban megütötte, mint bármelyik sikoly.
–Amikor a nagymama otthagyott az esőben, mondtam, hogy félek, és te azt mondtad, ne érezzem rosszul magam a nagymamának. Amikor otthagyott a közlekedési lámpánál, elmondtam, és te azt mondtad, elég idős vagyok ahhoz, hogy figyeljek, hová megyek. Amikor nem ért el az óvodából, azt mondtam, hogy mindenki elment, és te azt mondtad, ne túlozzak.
Apa lesütötte a szemét.
– Minden alkalommal elmondtam.
Anyám nem vigasztalta.
– Javier, én is ezt mondtam neked – tette hozzá –, és te mindig ugyanazt válaszoltad: „Anyám nem rossz szándékkal csinálja.”
Eltakarta az arcát a kezével.
Eddig a pillanatig azt gondoltam, hogy ha egy nap sikerül mindent megértetnem vele, elégedettséget fogok érezni.
Semmi ilyesmit nem éreztem.
Csak fáradtság.
Mert egy lánynak nem kellene bizonyítania, hogy megérdemli a védelmet.
Másnap reggel apa elment az óvodába. Patricia kisasszony megmutatta neki az előző heti videókat.
Az egyikben a gyerekek rohantak a családjukhoz. Én az ajtóban maradtam ülve, a hátizsákomat ölelve. Tíz perc telt el. Aztán húsz. Aztán negyven.
Két gyerek gúnyolta őket, miközben elhaladtak mellettük.
– Camila, megint eltévedt a nagymamád?
– Talán senki sem akar felvenni.
Nem sírtam a videóban. Csak a térdem közé rejtettem az arcom.
Apa kijött az iskolából és leült a járdára. Mire hazaért, bedagadt volt a szeme.
-Bocsáss meg.
Anya előbb válaszolt, mint én.
– Hasztalan bocsánatot kérni, ha holnap minden visszaáll a régi kerékvágásba.
És a dolgok soha többé nem voltak ugyanolyanok.
Ugyanazon a napon a szüleim levették Teresát azoknak a listájáról, akikért eljöhettek. Anya felbérelt egy bébiszittert a forgalmas délutánokra, apa pedig áthelyezést kért a munkahelyén, hogy kevesebbet utazzon.
De egy kérdés továbbra is fennállt: miért kockáztatott Teresa ennyit, csak hogy magamra hagyjon?
A válasz két nappal később érkezett.
Roberto nagybátyám, Lorena férje, megérkezett néhány papírral, amelyeket a rendőrség adott át neki.
– Anya, el akarod ezt magyarázni nekünk?
Zálogházból származó nyugták és fogadóirodából származó bizonylatok voltak.
