1. RÉSZ

Lucía Martín reggel 9:20-kor tért vissza a krematóriumból, és mielőtt levehette volna vizes kabátját, anyósa megparancsolta neki, hogy készítsen vacsorát 24 főre.

Carmen az ebédlő közepén állt, és egy kézzel írott listát nézegetett. Még csak meg sem kérdezte, hogyan telt a búcsú Pilartól, Lucía édesanyjától. Pilar három nappal korábban halt meg egy közlekedési balesetben az Antón Martín piac közelében.

– Sonia 39 éves lesz, és 24 vendég érkezik – mondta Carmen –. Készíts omlettet, krokettet, némi húst és egy rendes desszertet.

Lucía a kanapé felé pillantott. Alba, az ötéves lánya, összegömbölyödve aludt a tegnapi ruháiban. A konyhában mosatlan edények, poharak, ételes zacskók és egy halom szennyes hevert, amit senki sem vett észre, hogy összeszedjen, amíg egyedül volt az anyjával a kórházban, a virrasztást szervezték és a papírmunkát intézték.

Sergio, a férje, többször is kijelentette, hogy nem hiányozhat a munkából.

Carmen, aki hat hónapig élt velük, „amíg nem talált valami kényelmesebbet”, szintén nem jelent meg a krematóriumban.

– Épp most búcsúztam el anyámtól – mondta Lucía.

Carmen még csak le sem töltötte a listát.

– És az itt sírás nem hozza vissza. Az élők esznek.

Ez a mondat nem volt a legrosszabb.

Amikor Lucía elment kidobni egy zsebkendőt, a kukában egy összetört doboz kandírozott mandulát talált, ami egy belvárosi boltból származott. Ugyanolyan volt, mint amit a rendőrség Pilar holmijai között talált.

A baleset napján Pilar kifejezetten azért ment ki, hogy megvegye őket, mert Carmen „azokat kérte tőle, amiket abból a boltból vettek, és semmi mást” a látogatáshoz.

Lucia felemelte a dobozt.

– Anyám kiment, hogy ezt elhozza neked.

Kármen vállat vont.

– Én kértem meg rá. Nem kényszerítettem.

Valami kiment Luciából.

Nem kiabált. Nem vitatkozott. Felkapta a táskáját és elment.

Carmen elmosolyodott, meg volt győződve róla, hogy a szupermarketbe megy.

Egy órával később Lucía három zacskóval tért vissza. 24 csésze instant levest tett az asztalra, minden szék elé egyet, és egy vízzel teli vízforralót hagyott az evőeszközök mellett.

Amikor Szonja megérkezett és meglátta az asztalt, mozdulatlanul állt.

– Mi ez a gyalázat?

—Vacsora a 24 vendégednek.

Carmen elkezdte söpörni a poharakat. Néhány a földre esett.

Abban a pillanatban belépett Sergio. Alkoholszag áradt belőle, és a nyakkendője ferdén volt.

„Kérj bocsánatot anyámtól” – parancsolta. „És láss hozzá a főzéshez!”

Lucía belépett a hálószobába, elővett egy csendben összecsomagolt kis bőröndöt, felébresztette Albát, és megfogta a kezét.

Carmen állt az ajtóban.

– A lány nem fog elmenni a fiam engedélye nélkül.

– Mondd meg a fiadnak, hogy válókeresetet fogok benyújtani.

Sergio szárazon felnevetett.

– És hogyan fogsz élni? Semmit sem tudsz, hogyan kell csinálni.

Lucia a kabátja zsebébe nyúlt, és elővett egy régi kulcsot.

Pilar 35 évig dolgozott egy kis étteremben Lavapiésben. Az néhány hónappal korábban egészségügyi problémák miatt bezárt, de soha nem adta el az üzletet.

– Tudom, hogyan kell csinálni, amit anyám tanított.

Lucía Albával távozott, míg mögöttük maradtak a sértések, a törött szemüveg és Sergio fenyegetése, hogy vitatja a gyermekelhelyezést.

Azt hitte, a legrosszabb már elmúlt.

Amíg ki nem nyitotta a régi vendéglőt, és nem talált egy jegyzetfüzetet, amelyben évek óta ismétlődik a Sergio név.

2. RÉSZ

Az étteremben állott fa, régi kávé és por szaga terjengett. Lucía letette Albát két egymáshoz tolott székre, és körbejárta a helyet, Pilar kulcsát még mindig a kezében tartva.

A pult alatt talált egy kék jegyzetfüzetet. Pilar felírt minden kiadást, minden beszállítót és minden kedves cselekedetet, amit tett. Az olaj-, gáz- és zöldségszámlák között egy név bukkant fel újra és újra: Sergio.

Hitel.

Otthon.

Alba.

Lucía gyorsabban lapozott. Voltak olyan dátumok, amikor Sergio azt mondta neki, hogy Madridon kívül dolgozik, de a jegyzetfüzet bizonyította, hogy ott volt, pénzért koldulva.

Egy nemrégiben megjelent bejegyzésben Pilar ezt írta: „Azt mondja, hogy Lucía nem tudja.”

Egy másikban: „Azt akarja, hogy eladjam a helyiségeket.”

És végül csak két szó: „Nincs több.”

A hátsó borító belsejében egy üzenet volt a lányának: „Ha valaha védelemre van szükséged, nézz be a szürke irattartó szekrény mögé.”

Lucíának alig volt ideje felemelni a fejét.

A zár kívülről elfordult.

Sergio egy második kulccsal a kezében lépett be.

Nem tűnt meglepettnek, hogy meglátja.

Egyenesen a jegyzetfüzetbe nézett.

—A hölgy.

Aztán Lucia rájött valamire, ami rosszabb volt Sergio összes hazugságánál: nem azért ment oda, hogy visszahódítsa a feleségét.

Elment, hogy visszaszerezze, amit Pilar írt.

3. RÉSZ

Lucía a mellkasához szorította a jegyzetfüzetet, és Sergio és Alba közé helyezkedett.

– Honnan szerezted azt a kulcsot?

Sergio becsukta maga mögött az ajtót.

– Anyád adott nekem egy példányt egy ideje.

-Mert?

– Mert néha azért jöttem, hogy segítsek neki.

Lucía egy véletlenszerű oldalon nyitotta ki a jegyzetfüzetet.

–Itt azt írja, hogy „kölcsön”. Itt is. Meg itt is. Nem úgy néz ki, mintha azért jöttél volna, hogy segíts neki.

Sergio kinyújtotta a kezét.

– Fáradt vagy. Túl sok mindenen mentél keresztül. Add ezt ide, és holnap beszélünk.

Luciát meglepte, hogy még mindig ezt a hangnemet használja, mintha hangjának nyugalma a hazugságot ésszerű magyarázattá tudná változtatni.