1. RÉSZ

– Anyukád tíz napig kórházban van, és te tényleg üresen hagyod azt a gyönyörű lakást? Micsoda pazarlás!

Ez volt az első dolog, amit a férjem mondott, miközben a mentősök levitték anyámat a lépcsőn.

Meg sem kérdezte, hogy jól vagyok-e.

Anyám, Lucía, majdnem egy órája kétrét feküdt, és iszonyatos fájdalmat érzett a bordái alatt. Sápadt volt, erősen izzadt, és alig tudott beszélni. A kezemben tartottam a dokumentumaival teli táskáját, miközben az egyik mentős elmagyarázta, hogy a lehető leghamarabb kórházba kell mennünk.

Raúl, a férjem, még mindig az ajtóban állt.

–Mariana… és vacsora?

Ránéztem, bizonytalanul, hogy jól hallottam-e.

– Vannak enchiladák a hűtőben. Tedd be őket a mikróba, és nyomd meg a „start” gombot. Bízom benne, hogy túléled.

Becsuktam az ajtót és lerohantam a földszintre.

Több órás vizsgálatok, gyógyszerek szedése és kivizsgálás után az orvos megnyugtatott minket. Édesanyámnak súlyos epehólyag-gyulladása volt. Nem volt szüksége sürgősségi műtétre, de legalább tíz napig kórházban kell maradnia.

Amikor végre le tudtam ülni, kaptam egy hívást.

Ofélia volt az, az anyósom.

– Ó, Marianita, micsoda tragédia. Raúl már mindent elmondott nekem. Hogy van Lucía?

Aggodalma pontosan húsz másodpercig tartott.

– Hé… és a lakásod?

Enyhe hidegséget éreztem.

Anyám egyedül élt egy tágas, háromszobás lakásban Puebla La Paz negyedében. Rengeteg természetes fény volt benne, az ablakokon fák álltak, és ő maga újította fel a megtakarított pénzéből.

Ofélia mindig is túlságosan csodálta őt.

– Zárva van – válaszoltam.

– Nálad vannak a kulcsok?

-Igen.

Furcsa csend támadt.

– Azért kérdezem, mert vannak beázások, tolvajok… ilyesmik. Jó lenne, ha valaki vigyázna rá.

Neki mindegy.

Hiba.

Szombaton Raúl olyan energiával ébredt, amilyet soha nem mutatott, még munkába sem.

„Anyukádnak van egy hatalmas üres lakása ott” – mondta, miközben kávét főztem. „Valakinek el kellene mennie megnézni.”

-Jövök már.

– Nem, úgy értem… maradj még pár napot.

Ott hagytam a csészét az asztalon.

-WHO?

Raúl mindenhová kezdett nézni, csak rám nem.

– Anyukámnak nehezen megy a légzés. Azt mondja, sok a por, a zaj és a légszennyezés a környéken… pedig ott, a park mellett sokkal jobb a levegő.

Nem tudtam elhinni.

– Anyukád be akar költözni anyukám lakásába, amíg kórházban van?

– Nem élni! Csak pihenni. Különben is, takaríthatnék.

-Nem.

– Marianna…

– Nem. Ez anyám háza, nem egy szálloda.

Raúl azt a gyerekes arckifejezést vágta, amit akkor szokott, amikor nem kapta meg, amit akart, és bezárkózott a telefonba.

Vasárnap meglátogattam anyukámat. Már jobban érezte magát, sőt, még a kórházi kosztra is panaszkodott.

– Holnap, amikor végeztél a munkával, gyere be hozzám – kérte. – Hozd ide a regényt, ami az ágyam mellett van, és egy kék mappát, amiben a számlákat tartom.

Megígértem, hogy megteszem.

Azon az estén, hazafelé menet, valami felkeltette a figyelmemet.

Egy bagoly alakú, fából készült kulcstartó hiányzott az előszobaszekrényből.

Ott volt anyukám lakásának kulcsának másolata.

Egyenesen Raúlhoz mentem.

– Hol vannak a kulcsok?

-Melyik az?

– Ne játssz velem.

Sóhaj.

–Felkaptam őket. Kimentem, hogy kiszellőztessem őket egy kicsit.

—Damelas.

-Holnap.

Odaléptem a kabátjához, és megnéztem a zsebét, ahová állítása szerint tette őket.

Üres volt.

Abban a pillanatban mindent megértettem.

Raúl nem azért ment oda, hogy bármit is „kiszellőztessen”.

Odaadta a kulcsot az anyjának.

És míg anyukám a kórházi ágyban feküdt, az anyósom valószínűleg már úgy lépett be a házába, mintha a sajátja lenne.

Nem sikítottam.

Nem vitatkoztam.

Bezárkóztam a fürdőszobába, megnyitottam a vizet, hogy Raúl ne hallja, és megkerestem a telefonszámomat.

Volt valaki, akitől Ofelia jobban félt, mint egy pertől, egy gázszivárgástól és egy banki adósságtól együttvéve.

A sógornője, Rosario néni.

Márka.

-Jól?

Mosolyogtam.

– Chayo néni, Mariana vagyok. Azt hiszem, most találtam neked egy ingyenes szállást Pueblában.

Csend volt a vonal túlsó végén.

Aztán egy nevetést hallottam.

És abban a pillanatban rájöttem, hogy az anyósom sokkal nagyobb hibát követett el, mint képzeltem.

Nem hittem el, mi fog történni…

2. RÉSZ

Chayo néni Teziutlán közelében lakott, és pontosan az a fajta ember volt, akit Ofelia ki nem állhatott.

Hangosan beszélt, mindenről kérdezősködött, mindent megérintett, és szokása volt, hogy „két napra” érkezett, és két hétig maradt.

Ezenkívül minden alkalommal, amikor Pueblába utazott zöldségeket, lekvárokat és sajtokat árulni, annyi zsákot vitt magával, hogy egy kis éttermet is el tudott volna látni élelemmel.

Három évvel korábban egy hétvégét töltött Oféliánál.

Az anyósom még mindig úgy beszélt róla, mintha túlélt volna egy hurrikánt.

– „Azt mondtad, ingyen?” – kérdezte Chayo.

– Ofélia egy ideig egy másik osztályon fog maradni.

– És a házadat egyedül hagyták?

-Teljesen.

– Ó, lányom, Isten segít azokon, akik segítenek magukon. Holnap Pueblába kell mennem.

–Tökéletes. Emlékszel a kulcsokra, amiket Ofelia hagyott neked, amikor két évvel ezelőtt Veracruzba ment?

Chayo néhány másodpercig hallgatott.

– Még mindig megvannak.

Majdnem felnevettem.

-Akkor meg van oldva.

–Magammal viszem Betót. Munkát keres ott.

– Persze. Csak egy dolog: Ofélia nem tudhatja meg, hogy megérkeztél, amíg teljesen be nem rendezkedtél. Meg akarom lepni.

– Hagyd rám.

Hétfő reggel, mielőtt munkába mentem volna, elhaladtam a CAPU közelében.