Abban a pillanatban rájöttem valamire, ami inkább szomorúságot, mint dühöt okozott bennem.
Anyukám ruhái mind gyűrve hevertek az ágyon.
Anyám nagyon vigyázott a ruháira. Nem azért, mert drágák voltak, hanem mert több ruhadarabnak is volt egy története.
Volt egy kék ruha, amit a bátyám ballagásán viseltem.
Egy fehér blúz, amit apám adott neki, mielőtt meghalt.
Egy kendő, ami a nagyanyámé volt.
Ofélia számára ezek csak kellemetlenségek voltak.
Az ágyra mutattam.
– Mielőtt elmegy, mindent pontosan úgy hagy, ahogy volt.
Anyósom szárazon felnevetett.
—Nincs időm.
– Akkor neki kell megtalálnia.
– És ki fog engem erre kényszeríteni?
Mereven bámultam.
—A tulajdonos.
Ez megállította.
–Húsz perc múlva videóhívást intézek anyukámhoz. Tudja, hogy a holmijaiért jöttem. Megmutatnám, hogyan jött ki a szobájából?
Ofélia elsápadt.
Anyám nyugodt volt, de nem naiv.
És mindenekelőtt a lakás kizárólag az övé volt.
– Nem kell aggódnod miatta.
-Akkor pakolj össze.
A következő tíz percben egy olyan jelenetnek lehettünk szemtanúi, amelyre még mindig nehezen tudok mosolygás nélkül visszaemlékezni.
Ofélia ismét elővette a ruháit a szekrényből.
Anyukám ruháit a vállfákra tette.
Összeszedte a kozmetikumokat.
Levette a cipőjét.
Elővett a konyhából egy zacskót, amiben gyógyszer, instant kávé és süti volt, amiket már korábban eltett a szekrénybe.
Még anyukám bögréit is áthelyezte, hogy az övéit eléjük tegye.
Ez felfedte számomra, hogy nem tervezi, hogy „néhány napra” marad.
Azért érkezett, hogy letelepedjen.
Talán azt terveztem, hogy ott maradok, amíg anyám vissza nem jön.
Talán még azt is remélte, hogy rá tudja venni, hogy ossza meg vele a lakást.
Ofeliával sosem lehetett tudni.
Miközben az egyik táskáját pakolta el, megszólalt a telefonja.
Chayo néni volt az.
Szinte remegve válaszolt.
-Mit akarsz?
A hang tökéletesen hallható volt.
– Ofelita, hol tartod a jó ágyneműt?
–NE ÉRINTSD MEG A LEPEDŐMET!
El kellett fordulnom, hogy ne lássa az arcomat.
– Beto a te szobádban fog maradni, én pedig a másikban.
– Senki sem szállt meg sehol! Tűnjetek el a házamból!
– Ó, asszony, ne légy önző. Még itt sem vagy.
Ofélia úgy nézett rám, mintha lángra akarna gyújtani a szemével.
– Rosario, nagyon figyelj rám…
– Hé, és még valami. Jó még ez az üveg vakondlé a hűtőben?
Az anyósom majdnem felsikoltott.
—NE EDD MEG AZT A VAKLÁNOKOT! OAXACÁBÓL HOZTÁK NEKEM!
– Á, akkor az jó.
A hívás hirtelen véget ért, mert Ofélia letette a telefont.
Megragadta a homlokát.
– Meg fog ölni.
– Azt hittem, családtagok.
– Ez nem jelenti azt, hogy beköltözhet a házamba.
-Érdekes.
A szó úgy hullott alá, mint a kő.
Ofélia nem válaszolt.
Aztán egy autó kürtje hallatszott lent.
– Raúl megérkezett.
Anyósom fogta a két bőröndjét.
Mielőtt elment, rám mutatott az ujjával.
– Ennek nincs vége.
-Remélem is.
– Beszélek anyáddal.
–Tökéletes. Elmagyarázhatod neki magadnak, miért vetted ki a ruháit a szekrényből, amíg kórházban volt.
Ofélia leengedte a kezét.
Nem szólt többet.
Amikor kinyitotta az ajtót, emlékeztettem rá:
– Valami hiányzik.
-Hogy?
Rámutattam egy zacskó édes kenyérre, amit a nappaliban hagytam.
—A héjaik.
Még egy utolsó gyilkos pillantást vetett rám, felkapta a táskát, és elment.
Megvártam, míg meghallottam a léptei eltűnését a lépcsőn lefelé.
Aztán becsuktam.
Egy kulccsal.
És biztosítással.
Amióta beléptem, most először kaptam könnyű levegőt.
Kinyitottam az ablakokat.
A friss levegő kezdte magából kivonni azt az édes, nehéz illatot, amit Ofélia mindenhol otthagyott.
Visszamentem a szobába.
Gondosan összehajtogattam nagymamám kendőjét.
Megigazítottam a fehér blúzt.
Kinyújtottam a kék ruhát.
Letisztítottam egy kávéfoltot, ami a komódon maradt.
Aztán találtam valamit, ami megerősítette a gyanúmat.
Az egyik bőrönd alatt egy táska volt vadonatúj piperecikkekkel: sampon, testápoló, fogkrém, szappan, fürdőköpeny, sőt még egy nagy csomag toalettpapír is.
Senki sem veszi meg mindezt csak azért, hogy egyetlen éjszakát eltöltsön.
Ofélia úgy tervezte, hogy marad.
Talán hetekig.
Düh és csalódottság keverékét éreztem.
Nem csak miatta.
Raúl által.
Mert a férjem tökéletesen tudta a válaszomat.
Azt mondtam neki, hogy nem.
És mégis elvett egy kulcsot, ami nem az övé volt, és odaadta az anyjának.
Ez volt az, ami igazán fájt nekem.
Nem félreértésről volt szó.
Ez egy döntés volt.
Betettem pár dolgot egy táskába, fogtam a kék mappát és a regényt, amit anyukám kért.
Mielőtt elmentem, még átnéztem az összes ablakot.
Aztán hívtam egy lakatost.
– Jó napot kívánok. Holnap korán ki kell cserélnem egy zárat.
A férfi megkérdezte tőlem, hogy mi történt.
– Egy kulcs rossz kezekbe került.
Azon az estén először a kórházba mentem.
Anyukám az ágyon ült és zselatint evett.
– Megtaláltad a regényemet?
-Igen.
Odaadtam neki a könyvet és a mappát.
Néhány másodpercig rám nézett.
Az anyáknak megvan az a nyugtalanító képességük, hogy tudják, ha valaki titkol valamit.
-Mi történt?
– Semmi olyasmi, ami ne lenne már megoldva.
—Mariana.
Felsóhajtottam.
Nem akarta aggasztani, de ezt nem is tudta tovább titkolni.
Mindent elmondtam neki.
Először csendben maradt.
Aztán könnybe lábadt a szeme.
– Belépett a hálószobámba?
-Igen.
– Elvitted a holmijaimat?
Bólintottam.
Anyám összeszorította a száját.
– És Raúl odaadta neki a kulcsot?
