1. RÉSZ

„Tényleg beengedted azt a férfit a házunkba… és az ágyunkba?” – kérdezte Alejandro elcsukló hangon, miközben megpróbáltam eltakarni magam, és a férfi, akivel hónapok óta csaltam, felállt a padlóról.

Soha nem fogom elfelejteni, ahogy a férjem rám nézett azon a délutánon.

Először nem sikított.

Nem sértett meg.

Úgy nézett rám, mintha valaki meghalt volna a szeme láttára.

És bizonyos értelemben így is volt.

Húszéves házasságunk véget ért.

Harminckilenc éves voltam, és addig bárki azt mondta volna, hogy irigylésre méltó életem van. Alejandróval a tolucai középiskola óta ismertük egymást. Fiatal szerelmesek voltunk, együtt tanultunk, összeházasodtunk, és egy olyan családot építettünk, amelyről azt hittem, hogy elpusztíthatatlan.

Négy gyermekünk született: a tizennyolc éves Diego, a tizenhat éves Emiliano; és az ikreink, a tizenhárom éves Renata és Lucía.

Alejandro egyike volt azoknak a férfiaknak, akiket az egész család hívott, ha valami baj történt. Ha a bátyámnak, Rafaelnek pénzre, tanácsra vagy segítségre volt szüksége valaminek a megjavításában, Alejandro mindig megjelent. Ha apámnak orvoshoz kellett mennie, felajánlotta, hogy elviszi.

És velem is ugyanígy volt.

Soha nem bánt velem hercegnőként, mert szerinte nincs szükségem trónra.

– Te vagy a társam – mondta nekem. – Egy szinten járunk.

Minden nap talált valami módot, hogy elmondja nekem, hogy gyönyörű vagyok.

A probléma én voltam.

Miután évekig rosszul éreztem magam a bőrömben, úgy döntöttem, változtatok. Majdnem egy évig sportoltam, odafigyeltem az étkezésemre, és több mint 20 kilót fogytam.

Hirtelen másképp állnak rajtam a ruháim.

A munkatársaim dicsértek.

A férfiak ismét rám néztek.

És ez felébresztett bennem valamit, amivel nem tudtam, hogyan birkózzak meg.

Alejandro is elkezdett velem tornázni. Megpróbált közelebb kerülni hozzám, meghívott vacsorázni, hétvégi kiruccanásokat javasolt. Még mindig úgy nézett rám, mint amikor húszévesek voltunk.

De én elsétáltam.

Aztán megérkezett Mauricio, az új irodavezető.

Fiatalabb volt nálam, magabiztos, és pontosan tudta, mit kell mondania.

Először csak viccek voltak.

Üzenetek után.

Aztán voltak olyan kávék is, amik túl sokáig tartottak.

Többször is megmutattam neki a gyűrűmet.

-Házas vagyok.

Mosolygott.

– Nem azt kérem, hogy hagyd abba az emberként létezést.

El kellett volna mennem.

Nem én tettem meg.

Két hónappal később megcsókolóztunk.

Így kezdődött egy majdnem fél évig tartó kapcsolat.

A legrosszabb nem csak Alejandro megtévesztése volt.

A legrosszabb az egészben az volt, hogy kivé váltam közben.

Elkezdtem kritizálni, ahogy evett, ahogy levette a cipőjét, ahogy álmában lélegzett. Elutasítottam az ölelését, majd egy órát töltöttem azzal, hogy készülődjek Mauricióval találkozni.

Alejandro kezdett elhalványulni előttem.

Mígnem egy napon megérkezett a bátyám, Rafael, aki dühösen megérkezett.

–Alejandro azt mondta, hogy a váláson gondolkodik. Azt mondja, úgy érzi, már nem szereted.

Ezek a szavak nagyon megütöttek.

Még aznap este úgy döntöttem, hogy szakítok Mauricióval. Még a munkahelyemet is felmondtam.

Meg akartam menteni a házasságomat.

Meg akarta mutatni Alejandrónak, hogy még mindig lehet az a nő, akit szeretett.

De néhány nappal később Mauricio megjelent nálam egy dobozzal, amiben az irodai holmijaim voltak.

Megkértem, hogy menjen el.

Ragaszkodott hozzá.

– Még egyszer utoljára.

Azt mondtam, hogy nem.

Aztán ismét ragaszkodott hozzá.

És elkövettem azt a hibát, amivel mindent tönkretettem.

Bementünk a vendégszobába.

Nem hallottuk, hogy kinyílt a bejárati ajtó.

Nem hallottam a lépteket.

Csak arra emlékszem, hogy Mauricio hirtelen eltűnt a fejemről, és egy csattanást hallottam a falnak.

Alejandro is ott volt.

Könnyek szöktek a szemébe.

Mauricio megpróbált felállni, de ahelyett, hogy csendben távozott volna, a lehető legrosszabb provokációt követte el.

– Lépj félre, ha tudod, mi a legjobb neked.

Alejandro arckifejezése megváltozott.

És amikor megtette az első lépést felém, rájöttem – túl későn –, hogy aznap délután nemcsak a házasságomat fogom elveszíteni.

El sem tudtam képzelni, mi fog történni…

2. RÉSZ

Alejandro Mauricióra vetette magát, mielőtt reagálhattam volna.

Minden túl gyorsan történt.

A nevét kiáltottam, megpróbáltam szétválasztani őket, és amikor az útjukba kerültem, a földre estem. Néhány másodpercig csak a bútorok zörgését, a nehéz légzést és a saját sikolyaimat hallottam.

Mire sikerült felkelnem, Mauricio már nem hívott ki senkit.

Alejandro hirtelen megállt.

Ránézett.

Aztán rám nézett.

És elővette a telefonját.

Ő maga hívta a 911-et.

Amikor a rendőrség megérkezett, Alejandro már térdelt a szobában, kezeit a tarkója mögé tekerve.

Nem próbált megszökni.

Nem kitalált egy történetet.

Nem hibáztatott senkit.

Hagyta, hogy megbilincseljék, miközben én sírtam, és képtelen voltam megközelíteni.

Mauricio súlyos arcsérülésekkel kórházba került.

És engem is megvizsgáltak aznap este.

Ekkor kezdődött az igazi büntetésem.

Apám megérkezett a kórházba, és egy szót sem szólt.

Csak rám nézett.

Még soha nem láttam ennyi csalódottságot a szemében.

Rafael, a bátyám, kevésbé volt hallgatag.

– Hogy tehetted ezt vele? Az az ember húsz évig gondoskodott rólad!

Anyám megpróbált megvédeni.

– Később lesz idő beszélgetni…

Apám felé fordult.

– Ne mentegetőzzél tőle.

Aztán megérkeztek Alejandro szülei és nővérei.

Az anyja még a közelembe sem akart jönni.

De a legrosszabb az egészben a gyerekeim voltak.

Diego elsétált az ágyam mellett anélkül, hogy rám nézett volna.

Emiliano sem szólt semmit.

Az ikrek egymás karjaiban sírtak.