És így folytatódott éveken át.

A gyerekeink meglátogatták őt.

Diego egyetemre ment, és pénzügyekkel kapcsolatos diplomát szerzett, akárcsak az apja.

Amikor anyám elmesélte, sírtam a büszkeségtől és a bánattól.

Nem azért hívott fel, hogy elmondja.

Emiliano hasonló utat járt be, és egyetemi atlétikai versenyeken kezdett versenyezni.

A lányaim a düh és a nosztalgia között nőttek fel.

Voltak velem problémáik, de amikor csak tudták, meglátogatták az apjukat.

Rafael felnőtt figura lett, aki segített nekik, amikor az otthoni viták elfajultak.

És a saját családom szemlélője lettem.

Anyukámtól értesültem a születésnapokról.

Hónapokkal később láttam a fényképeket.

Tudtam, hogy Rafaelnek babája született, mert elmondta nekem.

Egyszer megpróbáltam meglátogatni.

A felesége udvariasan, de határozottan lépett be az ajtón.

– Ma nem, Marianna.

Értem.

Így teltek az évek.

Aztán hirtelen, május elején Diego és Emiliano egyre gyakrabban kezdtek hazajárni.

Először azt hittem, hogy valami kell nekik.

Aztán elkezdtek étkezésre maradni.

Az ikrek kevésbé tűntek ellenségesnek.

Majdnem négy hónapig úgy éreztem, hogy lassan visszakapom a gyerekeimet.

Diego mesélt nekem a nőről, akivel több mint egy éve randizott.

Emiliano mesélt nekem egy versenyről.

Az ikrek néha velem ültek a tévé előtt.

Egyik este mind az öten nevettünk valami hülyeségen.

Utána bezárkóztam a fürdőszobába és sírtam.

Azt hittem, végre megbocsátanak nekem.

Augusztus végén Renata és Lucía tizennyolc évesek lettek volna.

Elkezdtem egy különleges étkezést tervezni.

– Meghívhatjuk a barátaidat. Rendelek nekik olyan tres leches tortát, amit szeretnek, és ehethetünk itt valamit…

Renata és Lucía egymásra néztek.

– Anya – mondta Renata –, majd máskor.

-Mert?

Csend lett.

Lúcia így válaszolt:

– Mert apa fogja megszervezni a bulinkat.

Reflexből elmosolyodtam.

– Persze. Tudunk egyeztetni.

Mindketten feszengtek.

– Nem – mondta Renata. – Nem akarunk a közelébe gyűlni.

Ütést éreztem a mellkasomon.

– Kinek a közelében?

Lucia összevonta a szemöldökét.

– Apától.

– Hogy érted azt, hogy „apáé”?

Egyikük sem válaszolt.

Aztán megkérdeztem:

Alejandro elment?

A csend adta meg nekem a választ.

Április végén szabadult, miután letöltötte büntetésének nagy részét, és jó magaviseletéért juttatásokat kapott.

Hónapokig távol volt.

A gyerekeim tudták.

A bátyám tudta.

A szüleim tudták.

Én voltam az egyetlen, aki nem.

Hirtelen megértettem, miért tűnik mindenki boldogabbnak.

Nem jöttek vissza hozzám, mert a kapcsolatunk gyógyulófélben volt.

Visszakapták az apjukat.

Azon az estén felhívtam Rafaelt.

Nem válaszolt.

Újra felhívtam.

Végül válaszolt.

– Látnom kell.

– Nem akar téged látni.

— Öt perc.

-Nem.

– Rafa, kérlek.

– Mariana, ő már évekkel ezelőtt adott neked választ.

De még mindig volt egy doboz tele levelekkel, amiket Alejandro soha nem akart megkapni.

Másnap reggel elmentem a bátyám házához.

Amikor kinyitotta az ajtót, azonnal megkért, hogy menjek el.

Aztán megláttam egy sziluettet a háttérben.

Sándor volt az.

Vékonyabb.

Néhány ősz hajszállal.

A pozíció ugyanaz maradt.

—Alejandro.

Megállt.

Úgy éreztem, mintha öt év tűnt volna el.

Oda akartam futni felé.

–Beszélnem kell veled.

Rafael közénk állt.

Odaadtam neki a dobozt.

– Csak add neki ezt.

Sírva távoztam.

Már a kocsihoz értem, amikor ezt hallottam:

—Mariana.

Megfordultam.

Alejandro felém sétált a dobozzal a kezében.

Egy pillanatra azt hittem, végre meghallgat engem.

Közeledett.

Átadta nekem a leveleket.

– Ezt elfelejtetted.

Semmi más.

– Alejandro, kérlek.

Elkezdett elsétálni.

– Sajnálom – mondtam. – Tudom, hogy hiába, de sajnálom. Minden nap.

Megállt anélkül, hogy megfordult volna.

– Nem egy újabb bocsánatkérésre van szükségem tőled.

– Akkor mondd el, mire van szükséged.

Elfordította a fejét.

-Béke.

Ez a szó teljesen lerombolta azt a fantáziát, amihez évekig ragaszkodtam.

A gyerekeim a bejáratnál álltak.

Diego.

Emilian.

Renáta.

Lúcia.

Egyikük sem kért meg, hogy maradjak.

Egyedül tértem haza.

Nem sokkal később anyám mondott nekem még valamit.

Büntetése utolsó éveiben Carolina, Mauricio volt felesége, elkezdte látogatni Alejandrót.

Először azt hittem, hogy valami jogi dologról van szó.

Nem.

Sokszor beszéltek már.

Mindketten ugyanazon viszony miatt vesztették el a házasságukat.

Mindkettőjüknek újra kellett kezdeniük az életüket ugyanazon nap után.

Idővel barátok lettek.

Később párrá váltak.

A hír egy nehezen megmagyarázható érzést váltott ki belőlem.

Nem vádolhattam őket árulással.

Amikor elkezdődött a kapcsolatuk, a házasságunk már évek óta véget ért.

És mégis fájt.

A nő, akinek a férje bejött a házamba, most a férfi mellett ült, akit elvesztettem.

De még ez sem volt az, ami végül arra kényszerített, hogy elfogadjam a valóságot.

Diego volt az.

Egyik nap felhívott és találkozni kért velem egy kávézóban.

Évek teltek el azóta, hogy bárhová is meghívott.

Korábban érkeztem.

Amikor bejött, annyira láttam benne Alexandert, hogy vissza kellett tartanom a könnyeimet.

– Ne kezdd – mondta.

Mély lélegzetet vettem.

-Rendben van.

Diego leült.

– Apa tudja, hogy még mindig abban reménykedsz, hogy egy nap visszajön hozzád.

Lenéztem.

– Nem tehetek róla, de kívánom.

-Igen, megteheted.

Felnéztem.

– Könnyű ezt mondani.

– Nem. Nem könnyű. De muszáj.

Olyan dolgokra emlékeztetett, amiket megpróbáltam elfelejteni.

A virágok, amiket Alejandro minden csütörtökön hozott nekem.

A szerenádok, amelyek fiatalon zavarba hoztak minket.

Azok az alkalmak, amikor Rafaelt védte, amikor a család többi tagja már elvesztette a türelmét vele szemben.