1. RÉSZ

– Ne is figyelj rá; napok óta mesél arról, hogy ez a ház megmérgezte.

Ez volt az első, amit hallottam, amikor kinyitottam Veronika nővérem házának ajtaját, és megláttam a lányomat, Sofiát a padlón fekve, arcát a résnek nyomva, amelyen keresztül a hideg decemberi levegő beáramlott.

Három nappal korábban tért vissza, mint tervezte.

Verónica azt hitte, még mindig Querétaróban vagyok, és egy sürgős ellenőrzést végzek. Elképzeltem, ahogy meglepem Sofíát, és hazaviszem szenteste. Ehelyett a tizennégy éves lányomat találtam egy régi fekete ruhában, foltos fehér kötényben és olyan cipőben, ami nem az övé volt.

Egy pár jött mögöttem, sáros sárral a kezüket takarítva. Verónica kifogástalanul nézett ki, a történelmi posadához öltözve, amit minden decemberben szervezett Mineral del Monte-i otthonában.

– Sofi, kelj fel. Vendégek érkeznek.

A lányom alig mozdult.

Aztán Veronika egy csizma nedves talpát a Sofia lábát takaró kötényre helyezte, és egyik oldalról a másikra adta át.

– Elnézést – mondta kuncogva. – A viktoriánus szobalányunk megint drámaian viselkedik.

Két ember kötelességtudatból nevetett.

Sofia kinyitotta a szemét, amikor meghallotta, de nem mosolygott. Úgy nézett rám, mint aki már túl sokszor kért segítséget.

– Anya… ne hagyd, hogy becsukja az ajtót.

Követtem a tekintetét.

A gépházba vezető folyosó melletti falon egy szén-monoxid-érzékelő volt, nyitott rekesszel.

Nem voltak benne elemek.

Tizenegy nappal korábban mindez még lehetetlennek tűnt.

Regionális minőségellenőrként betöltött munkám miatt sürgősségi megbízatással Querétaróba küldtek. Sofía iskolája a szünidő előtt bezárt egy vízszivárgás miatt, és mióta az apja meghalt, én voltam az egyetlen gyámja.

Veronika felajánlotta, hogy gondoskodik róla.

–Egész nap önkéntesek lesznek itt. Anya is eljön majd meglátogatni. Észre sem fogja venni, hogy nem vagy itt.

Anyám, Alicia, megígérte, hogy kétnaponta meglátogat.

Sofia soha nem akart a Casa Montielben megszállni, egy felújított kastélyban, amelyet Veronica túrákra és karácsonyi rendezvényekre használt. Azt mondta, hogy ez „egy olyan múzeum, ahol még a karosszékek is félnek lélegezni”.

Az első figyelmeztetés december 14-én éjjel érkezett.

„Anya, itt kikapcsol a fejem” – mondta nekem videóhíváson keresztül.

–Szédülsz? Fájdalmaid vannak? Ettél? Ittál vizet?

Felsóhajtott.

– Tudtam, hogy kihallgatássá fogod csinálni ezt.

Tények ellenőrzésével foglalkoztam. Úgy gondoltam, hogy a kérdések feltevése törődés jele.

– Magyarázd el, mit érzel.

–Először is eszembe jut egy ötlet, aztán elvész. De a bejárati ajtó közelében egy kicsit eszembe jut.

Másnap anyám meglátogatta. Egy nyitott ablaknál találta Sofiát, amint édes kenyeret evett és viccelődött.

„Fáradt” – mondta nekem. „Veronica mindent kézben tart.”

Órákkal később üzenetet kaptam Zsófiától:

„Ez a ház csak akkor enged gondolkodni, ha friss levegő jön be.”

Megkértem, hogy magyarázza el nekem jobban.

Soha nem válaszolt.

Amit nem tudtam, az az volt, hogy percekkel később megszólalt egy szén-monoxid-riasztó az egész házban.

Veronica pedig ahelyett, hogy hívta volna a mentőket, elhallgattatta.

Még mindig nem tudtam elképzelni, meddig volt hajlandó elmenni a saját nővérem, hogy senki ne rontsa el a nagy karácsony estéjét.

Nem hittem el, mi fog történni…

2. RÉSZ

Másnap reggel megérkezett egy Joaquín Salgado nevű technikus. Verónica már kiszellőztette a házat és kikapcsolta a fűtést, így a mérője nem mutatott veszélyes koncentrációt.

De talált valami komolyat is.

A központi fűtőberendezés és a kémény közötti csatlakozás korrodált volt. A huzat gyenge volt, és a gázok visszajuthattak a szervizfolyosóba, amikor a berendezés hosszabb ideig működött, különösen akkor, ha a konyhai páraelszívó be volt kapcsolva, és a ház le volt zárva.

Joaquín elzárta a gázcsapot, egy számozott pecsétet és egy piros címkét ragasztott rá:

NE ÜZEMELTESSE, AMÍG JAVÍTÁS ÉS BIZTONSÁGI TESZT NEM ELVÉGEZTETTE.

A javítást december 18-ra ütemezték be.

Sofia a könyvtárból hazafelé menet meglátta a címkét, és hallotta, ahogy Veronica vitatkozik a technikussal.

– Több mint negyven ember érkezik a jövő héten.

– Akkor javítsd meg, mielőtt negyven ember jön – felelte Joaquín.

De Veronica hívott fel először.

—A riasztó meghibásodott. A szerelő ellenőrizte, de nem talált gázt.

– Kikapcsolva hagytad a rendszert?

Szünet következett.

-Természetesen.

Hittem neki.

Két nappal később Veronica lemondta a javítást, mondván, családi vészhelyzet van. Azon az éjszakán hidegebb lett.

Elvágta a pecsétet.

Levette a címkét.

Visszakapcsolta a gázt.

Sofia megtalálta a piros címkét a kukában, és megpróbálta lefényképezni. Veronica elvette a telefonját, mielőtt bármit is küldhetett volna nekem, bár egy homályos fotót sikerült feltölteni a családi felhőbe.

Aztán azt mondta, hogy Sofia összetörte a mobilját.

Attól a naptól kezdve Veronica telefonjáról bonyolítottuk a videóhívásainkat, mindig egy nyitott ablak mellett.

„Mi volt a piros papír?” – kérdeztem egy este.

Sofia a kamerán kívülre nézett.

– Az, aki a fűtőtest mellett állt.

Veronika válaszolt helyette.

– A technikus nyugtája. Teljesen odavan érte.

Azt kértem, hogy négyszemközt beszélhessek a lányommal.

„Nem fogom otthagyni a telefonomat egy tinédzserrel, aki már eltört egyet” – válaszolta a húgom.

A következő hívások három-négy percig tartottak. Sofia egyre halkabb lett.

Míg én „világos” válaszokat kértem, Veronica egy történetet épített köréjük.

Azt mondták anyámnak és az önkénteseknek, hogy Sofiának egészségügyi szorongása van, hogy én ezt már tudom, és hogy egy nővér azt javasolta, ne erősítsék meg a gázzal kapcsolatos „megszállott gondolatait”.