Az ápolónő soha nem létezett.

December 21-én a turné alatt szobalányként felbérelt nőt lemondták. Veronica úgy döntött, hogy Sofia veszi át a helyét.

Elővett egy régi fekete ruhát és egy sárgás kötényt.

– Én ezt nem fogom viselni.

– Akkor a ruháid a helyükön maradnak – felelte Veronica. – Már így is elég bajt okoztál.

Azt is biztosította, hogy ha visszaküld Querétaróból, elveszíthetem az állásomat.

December 23-án másodszor is megszólalt a riasztó.

Egy önkéntes látta, ahogy Veronica kinyitja a detektort.

Veronica kivette az elemeket.

Aztán mindenkinek küldött egy e-mailt: ha Sofia gázokat, riasztókat, mérgezést vagy szédülést említ, vigyék magukkal, és ne „táplálják a megszállottságát”.

Nem kellett elhallgattatnom a lányomat.

Csak meg kellett volna tanítania mindenkinek, hogyan hagyja figyelmen kívül.

Azon az éjszakán Sofia a bejárati ajtó mellett feküdt le, mert az alulról beáramló levegő volt az egyetlen hely, ahol rendezni tudta a gondolatait.

Órákkal később a tervezett időpont előtt befejeztem az auditot, és úgy döntöttem, hogy senkit sem értesítek.

Amikor megérkeztem a Casa Montielbe, tizennyolc vendég, karácsonyi zene, puncs és mosolygós önkéntesek vártak rám.

Volt ott egy férfi is, aki a halántékát masszírozta, egy nő, aki a korlátba kapaszkodott, és egy idős férfi, aki vizet kért.

És a lányom a földön feküdt.

Láttam, hogy a detektor nyitva van.

Veronikára néztem.

És tizenegy nap óta először hagytam abba a bizonyítékok kérését.

–Mindenki kint. Laura, hívd a 911-et! Mondd meg nekik, hogy szén-monoxid-mérgezés lehetséges.

Veronika elsápadt.

– Mariana, nagy felhajtást csinálsz egy elromlott riasztóberendezés miatt.

Szélesre nyitottam az ajtót.

Hideg levegő áradt be, és Sofia mély levegőt vett.

A szirénák már vijjogtak, amikor egy tűzoltó átsuhant a hallon a mérőórájával.

A készülék már azelőtt sípolni kezdett, hogy elértem volna a szervizfolyosót.

Mindannyian megértettük, hogy Sofia igazat mondott.

Amit még senki sem tudott, az az, hogy ki kapcsolta vissza a rendszert, amelyet a technikus lepecsételt.

3. RÉSZ

A tűzoltók légzőkészülékkel és mérőeszközökkel vonultak be, miközben a vendégek kimentek a teraszra és az utcára.

Megpróbáltam felemelni Sofiát.

A lábai feladták.

Ketten vittük ki a verandára. A mentősök azonnal oxigént adtak neki.

„Mióta érzed magad rosszul?” – kérdezte az egyikük.

Sofia olyan sokáig várt a válasszal, hogy a mentős megismételte a kérdést.

– Napok – mondtam.

Aztán megálltam.

Tizenegy napig követelte tőle, hogy világosabban fogalmazza meg az érzéseit. Ha lehet, akkor sem beszélt többé a nevében.

– Már napok óta rosszul érzi magát – javítottam ki. – Majd szól, ha tud.

A tűzoltók a kiszolgáló terület és a szoba közelében, ahol Sofia aludt, magas szén-monoxid-szintet találtak. Senki sem tudta megmondani, mennyit lélegzett be, mielőtt kinyitották az ajtókat.

Egy tűzoltó levette a detektort a falról, és felemelte a hangját:

– Ki vette ki az elemeket?

Veronica, vendégkabátba burkolózva, a lányomra mutatott.

–Egész héten azzal az ébresztőórával volt elfoglalva.

A tűzoltó ismét megkérdezte:

– Ki vette ki az elemeket?

Veronika nem válaszolt.

A mentőautóban Sofia megragadta a kezem a takaró alatt.

– Mindkettőjüknek elmondtam.

Nem kérdeztem, hogy kire céloz.

Tudtam.

Veronika és én.

A sürgősségi osztályon megerősítették, hogy a szén-monoxidnak való ismételt kitettség magyarázhatja a fejfájását, szédülését, gyengeségét és zavartságát.

Sofia tudta a nevét és azt is, hogy ott vagyok, de amikor megkérdezték tőle, milyen nap van, úgy nézett a mennyezetre, mintha a válasz magától rejtőzködött volna.

Szenteste az ágya mellett ültem.

Éjfélkor Veronika ezt írta nekem:

„Csapatkudarc volt. Sofia megszállottan szedte ki az elemeket. Ne csináljunk családi viszályt egy balesetből.”

Készítettem egy képernyőképet és elküldtem a tűzvizsgálónak.

Nem válaszoltam a nővéremnek.

Másnap, amikor Sofia már tisztábban gondolkodott, mondott nekem valamit, amire még mindig fáj emlékezni.

– Folyton arra kértél, hogy mutassam be, hogyan hat a szoba a fejemre.

Éreztem, hogy összeszorul a torkom.

-Tudom.

– Nem. Most már tudod.

Nem védekeztem.

Elmondhatnám neki, hogy Veronica hazudott nekem. Emlékeztethetném rá, hogy anyám is azt hitte, minden rendben van. Elmagyarázhatnám, hogy messze dolgozom, és hogy minden információ, amit kaptam, hiányosnak tűnik.

Mindez igaz volt.

És ezek egyike sem volt bocsánatkérés.

– Úgy kellett volna megértenem, hogy a veszély áttekintését kérted, nem pedig egy diagnózis elfogadását – mondtam. – Pontosságot kértem, amikor már elvesztetted a koncentrációs képességedet. Sajnálom.

Zsófia hallgatott.

Aztán hozzátette:

– A telefonom sosem romlott el.

Azt mondta, hogy Veronica a piros címkés fotó után vette le; hogy bezárta a bőröndjét, hogy kénytelen legyen felvenni a szobalányruhát; hogy minden velem folytatott hívást lehallgattak; hogy megpróbálta tárcsázni a biztonsági protokollban szereplő segélyhívószámot, és Veronica letette, mielőtt bárki válaszolt volna.

A legrosszabb részt is elmondta.

Minden alkalommal, amikor figyelmeztetett egy felnőttet, hogy rosszul érzi magát a házban, valaki visszavitte Veronikához.

Mert Veronica már elmagyarázta nekik, hogy ő „a szorongó lány”.

A lányomat nem véletlenül hagyták figyelmen kívül.

Korábban már hiteltelenné tették.

December 26-án a nyomozó Joaquín Salgado technikus cégével beszélgetett.

Az eset világos volt.

Joaquín veszélyes állapotot észlelt a szellőzőrendszerben. Elzárta a szelepet. Felhelyezett egy számozott pecsétet. Feltett egy „TILOS MŰKÖDTETNI” címkét. Beütemezte a javítást.

És Veronika lemondta a látogatást.