Szándékosan engedték el, hogy találkozzon azzal az idősebb férfival… De ezt senki sem láthatta előre…
„Harmincévesen, Inés, az ember már nem követelőzhet. Az unokatestvérünknek földje van, és valószínűleg még van néhány foga.”
A nővérek hangos nevetésben törtek ki, mielőtt a lány letette volna a csészét.
Inés Robles a terítőre ömlött kávét bámulta. Ezeket a virágokat ajándékba hímezte a lányok anyjának. Három délutánnyi munka, ami most a megaláztatás színhelyévé változott.
„Ismered őt?” – kérdezte.
Celina Montenegro vállat vont.
– Ő apánk unokatestvére. Messze lakik. Soha nem volt lehetőségünk találkozni vele.
– De tudjuk, hogy öreg és egyedülálló – tette hozzá a húga, Ofélia. – Azt gondoltuk, társaságot tudnak majd tartani egymásnak.
1891 tavasza volt, egy jaliscoi városban, ahol a harangok jelezték az órákat, és a szomszédok mintha számon tartották volna a férj nélkül maradt asszonyok éveit.
Inés februárban töltötte be a harmincat.
Ettől kezdve még azok is, akik ruhákat rendeltek tőle, betegségként emlegették egyedülálló státuszát, amelyért hálásnak kellene lennie, hogy mások próbálják meggyógyítani.
A montenegróiak gyerekkora óta a barátai voltak. Vagy legalábbis megszokásból ezt hitte.
Délután megmutattak neki egy levelet. Rokona ismét meghívta a családot a Los Arrayanes tanyára. A nővérek édesanyja nem tudott utazni, és azt mondták, hogy előzetes elfoglaltságaik vannak.
– Anya írhat neki, hogy helyettünk mész – magyarázta Celina. – A nagynénje vele lakik. Jó társaságban leszel.
Ofélia a húgához hajolt.
– Képzeld el, ha újra eljegyzi a nagyapját.
Inés minden szót hallott.
Felkelhetne és elmehetne. Vagy bezárkózhatna a bevásárlások, a gondoskodás és az egyforma vasárnapok közé, hagyva, hogy ezek a nevetések diktálják a világa határait.
– Megyek – mondta.
A ketten elhallgattak.
– De elmegyek egy helyre, és üdvözlök egy családot. Nem fogok úgy megjelenni, mint egy leértékelt árucikk.
Azon az estén az anyja a ládát készítette elő.
Doña Amparo kezei eltorzultak az évekig tartó varrástól. Inés apja halála után kezdett dolgozni, hogy segítsen neki.
– Nem kell semmit sem bizonyítanod nekik, lányom.
– Tudom. De azt hiszem, el kell mozdulnom innen néhány napra.
Az anyja egy kék kendőt vett elő a szekrényből.
–Akkor ezt vidd. És annyi pénzt, hogy bármikor visszajöhess.
Inés a megtakarításait egy belső zsebbe tette.
Ez több lelki békét adott neki, mint a montenegróiak összes ígérete.
Vonattal utazott Doña Matilde kíséretében, akit az édesanyja ismert, és aki rokonait látogatta meg a környéken. Útja során virágzó növényeket, nemrég megművelt földeket és olyan városokat látott, ahová korábban soha nem tette be a lábát.
Egy lovas kocsis férfi várta őket az állomáson.
– Robles kisasszony? Pascual vagyok. Don Alonso küldött önért.
Miután Matilde-ot a rokonainál hagyták, egy fákkal szegélyezett ösvényen vettek részt. Inés egy elhagyatott házat és egy öregembert képzelt el, akit senki sem látogatott meg.
Szégyellte magát, amikor rájött, mennyire hagyta, hogy a nővérek helyette gondolkodjanak.
A tanya egy kanyar után bukkant fel.
Javított kerítések, csirkék a narancsfák alatt, és férfiak pakoltak zsákokat. A folyosón számos cserepes növény virágzott. Egy idős nő lépett ki, és kötényébe szárította a kezét.
És mögötte egy széles vállú, világos inget viselő férfi jelent meg, akinek néhány ősz hajszála volt a halántékánál.
Lement a lépcsőn, mielőtt Pascual megállította volna a hintót.
– Üdvözlöm, Inés kisasszony. Alonso Montenegro vagyok.
Mozdulatlan maradt.
Fáradtságként értelmezte az arckifejezését.
Az út még a gondolatokat is megremegteti. Nagynéném friss vizet készített.
Negyvennyolc éves volt. Sem a nővérek által kitalált kor, sem a külseje nem volt az. De az első dolog, ami Inést nyugtalanította, az volt, hogy miután elvette a bőröndjét, ahelyett, hogy elkapta volna, megkérdezte, segíthet-e neki.
A nagynéni neve Soledad volt.
„Korán reggelizünk itt” – magyarázta –, „de a látogatóknak joguk van tovább aludni. Ha az unokaöcsém elkezd dicsekedni a teheneivel kávé előtt, szólj.”
Alonso elmosolyodott.
Inés is.
Régóta először fordult elő, hogy a nevetés nem hagyta nyugodni.
A szobája a kertre nézett. Az asztalon egy kancsó, egy gyertya és egy kis narancsvirágcsokor állt.
Amikor egyedül volt, megérintette a virágokat.
Felkészülten utazott, hogy gúnyt űzhet belőle. Nem tudta, mitévő legyen ennyi megbecsüléssel.
Másnap reggel Alonsót éppen egy levelet olvasott a reggelije mellett. Felkelt, hogy kihúzzon neki egy széket, és amikor Alonso megtette, visszaült.
Beszélgettek az esőről, a vasútról és a munkájukról.
– Varrótanfolyamokat adok – mondta Inés –. Néhány tanítványom már megkeresi az első fillérjét.
– És fizetsz a tanításukért?
– Azoknak, akik tudnak fizetni. A többiek segítenek a feladatokban, amíg tanulnak.
Alonso tudni akarta, hogyan szervezi meg az órákat.
Nem kérdezte meg, miért még mindig egyedülálló.
Inésnek eltartott néhány percig, mire rájött, hogy eddig anélkül beszélt, hogy bocsánatot kért volna, amiért felvette a kapcsolatot.
A következő napokban Soledaddal bejárták a gyümölcsösöket. Inés találkozott a tanya családjaival és egy fiúval, aki minden színű csizmát viselt.
Amikor a fiú elejtett egy vödröt, hátrahúzódott, mert várta a leszidást.
Alonso felvette a törött fogantyút.
—Ezt már tegnap meg kellett volna változtatni. Hozzatok egy másikat, és akkor ezt megjavítjuk.
Ez a jelenet jobban megmaradt Inésben, mint a föld vagy a ház.
