Éjszakára kölcsönadta neki a könyveit. Némelyikben az anyjától származó jegyzetek voltak; másokban a margóra írt beszámolók nehéz időkből.

Egyik délután megmutatott neki egy narancsfát a kút mellett.

– Apám ültette, amikor még azt hitte, hogy elveszítjük a ranchot.

Adósságait és két beteges szülőjét örökölte. Először az anyjáról, majd az apjáról gondoskodott. Évekig eladta a termést, mielőtt betakarította volna, és aludt, miközben az adósságait számolta.

„Mire végeztem a fizetéssel, már tudtam, hogyan kell egyedül élni” – mondta. „Egyszerűen folytattam anélkül, hogy túlságosan megkérdőjeleztem volna.”

– Soha nem akart megházasodni?

– Igen. De akarni valamit, és helyet teremteni neki, az egészen más.

Inés megértette ezt a kifejezést.

Ő is éveket töltött azzal a hittel, hogy az ő élete akkor kezdődik, amikor a következő megbízatás véget ér.

A hatodik napon egy Jacinta nevű lány közeledett, szakadt ruhában.

– Anyukám azt mondja, tudod, hogyan kell megoldani a lehetetlent.

Inés nevet.

– Anyukád túloz. Keressünk valami témát!

Megmutatta neki, hogyan kell foltot varrni. Még két lány ült és nézte. Másnap még öten jelentek meg.

Soledad kölcsönadott nekik egy asztalt a folyosóról.

Alonso zsinórral méregette a maradékokat, és ott találta őket.

„A régi szerszámoskamrában jobb a világítás” – jegyezte meg.

– És nedvesség a falon – felelte Inés, aki séta közben látta.

A szoba felé nézett.

– Így van. Először is meg kellene javítani.

Nem tűnt sértettnek a helyreigazítás miatt.

Azon az estén Inés ezt írta anyjának: „Itt befejezhetek egy mondatot. Nem tudtam, mennyire szükségem van rá.”

A visszatérésük előtti napon órákig esett az eső. Vacsora után Soledad az ajtó közelében maradt foltozni, miközben ők a folyosón beszélgettek.

Alonso a kalapját forgatta a kezében.

– Szeretnélek meglátogatni a faludban. Ha megengeded.

Inés úgy érezte, hogy a szíve túl hevesen vert.

– Varrásról beszéljünk?

Idegesen elmosolyodott.

– Én is. De szeretnék vele találkozni azzal a szándékkal, hogy udvaroljak neki.

Lesütötte a tekintetét.

Volt valami, amit el kellett mondanom neki, mielőtt elfogadtam.

„Az unokatestvéreid küldtek, mert egy ocsmány vénembernek tartottak. Viccesnek tartották, ha végső megoldásként felajánlanak nekem.”

Alonso abbahagyta a kalaplengetést.

Inés folytatta, bár az arca égett.

–Tudtam, hogy gúnyolnak. Fáradtságból, kíváncsiságból és talán büszkeségből jöttem. Megérdemelted, hogy tudd.

Néhány másodpercig csak a tetőn zuhogó víz hangját lehetett hallani.

– És miután megismertél? – kérdezte.

Inés felemelte a tekintetét.

– Aztán elkezdtem bánni, hogy elérkezett a búcsú napja.

Alonso kifújta a levegőt.

– Akkor onnan kezdhetjük.

Nem volt házassági ígéret. Engedély volt az első levélre.

Visszatérte után a nővérei várták őt anyja házában.

– Mondd el! – kiáltott fel Ofélia. – Fognod kellett a botját?

Inés az ajtó mellett hagyta a csomagtartót.

– Az unokatestvéred negyvennyolc éves, egy farmot vezet, és meg akar látogatni engem.

Celina még mindig mosolygott, de nem értette a dolgot.

– Meglátogatni téged?

– Hogy udvaroljon nekem.

A mosoly eltűnt.

– Nem mondhatod komolyan.

– Ő is. Én is.

Ofélia megpróbált nevetni.

– Nos, akkor ezt nekünk kell megköszönnöd.

Inés újonnan talált nyugalommal nézett rá.

–Örülhetek, hogy anélkül mentem el, hogy megköszöntem volna nekik, hogy megpróbáltak megalázni.

Egyikük sem talált választ.

Alonso tartotta a szavát. Apróságokról írt: egy frissen ellett kancáról, egy könyvről, nagynénje türelmetlenségéről, amikor veszített kártyán.

Kérdezett Inés diákjairól, és eszébe jutott a nevük.

Egy hónappal később megjelent Doña Amparo előtt a kertből vett virágokkal és egy csomag kávéval.

Az anya végig figyelte őt a látogatás alatt.

Amikor elment, Inés megkérdezte, mit gondol.

– Még nem ismerem elég jól – felelte a nő. – De meghallgatott, amikor azt mondtad, hogy nem akarod otthagyni az óráidat. Ez tetszett.

A kapcsolat levelek, látogatások és a mise utáni séták révén virágzott. Voltak nézeteltérések is.

Alonso úgy gondolta, elég lesz egy szobát kialakítani neki a ranchon, ahol taníthat. Inés elmagyarázta, hogy anyagokra, saját időre és egy módra van szüksége, hogy fizetést kapjon a munkájáért.

Figyelt. Újra terveket szőttek.

Mindeközben a nővérek küzdöttek, hogy megbirkózzanak ezzel a boldogsággal.

Azt hitték, Inés egy nevetséges anekdotával tér vissza. Most a szomszédok azt kérdezték, mikor érkezik meg a Los Arrayanes-i úriember.

Celina elkezdte mondani, hogy a barátnője nagyon szerencsés volt.

Majd hozzátette, hogy mindig is tudta, hogyan kell kihasználni a lehetőségeket.

Végül levelet írt.

Alonso szeptemberben fogadta, két nappal a következő látogatása előtt.

– Attól tartunk, hogy összekevered a hálát a szeretettel – mondta. – Inés megjegyezte, hogy az ő korában egy jó ingatlan többet számít, mint egy férj. Nem akarjuk, hogy becsapjanak.

Nem idézett be tanúkat.

Nem volt rá szükség: szégyenében akarta elvégezni a többit.

Alonso kétszer is elolvasta. Emlékezett a magányos évekre, és attól félt, hogy csak azt látta, amit látni akart.

Megtartotta a levelet.

Aztán megint elővette.

Ha Inéssel akartam volna valamit építeni, nem kezdhettem volna azzal, hogy mindenki másban hiszek, csak benne.

A megbeszélt napon elutazott.

Inés azonnal észrevette nyugtalanságát, amint belépett. Átadta neki az újságot Amparo jelenlétében.

Felismerte a kézírást.

Olvasás közben remegett a keze.

– Elhiszed?

– Nem akarom mások szavai alapján eldönteni, hogy mit érzel. Ezért vagyok itt.