„Lehet, hogy a nagyapám ma meghal… vedd meg a lovamat, és segíts kifizetni a műtétet” – könyörgött a fiú.
– Eladom a lovamat, asszonyom, de ígérje meg, hogy nem üti meg, amikor keresni jön.
Amália abbahagyta a kapu bezárását.
Előtte egy kicserepesedett ajkú, gyeplőt szorongató kezű gyermek állt. Az aranyszőrű, homlokán fehér csillaggal díszített ló orrát a vállához támasztotta.
Mögöttük, egy szekéren, egy öregember lélegzett egy nedves takaró alatt.
– Miért keresnélek téged?
A fiú megsimogatta az állat homlokát.
– Mert mindig együtt voltunk.
Amália az út felé nézett. A délután lassan leáldozott a fenyők felett, és hamarosan elkezdődött a fagy.
– És miért akarod eladni?
– Hogy a nagyapám élve megérje a holnapot.
A nő fájdalmat érzett, amit vonakodott bevallani.
Húsz évig élt egyedül a Las Higueras tanyán. 58 éves volt, a hátát megedzette a munka, és az a szokása, hogy minden beszélgetést félbeszakított, mielőtt bárki megkérdezhette volna tőle, hogy boldog-e.
A faluban azt mondták, hogy már semmit sem érzett.
Jobban szerette ezt, mint hogy továbbra is sajnálják.
A juhászkutyája, Canelo, odalépett a fiúhoz. Megszagolta elnyűtt cipőjét, majd leült mellé, mintha úgy döntött volna, hogy társaságot tart neki, amíg vár.
-Mi a neved?
-Tamás.
-Hány éves vagy?
—11.
Amália ismét a kocsira nézett.
– És a szüleid?
A fiú megszorította a gyeplőt.
– A folyó elvitte őket.
A válasz kettejük között maradt.
Egy páva kiáltása hallatszott az udvarról. Amália egy pillanatra megfordult, hálás volt, hogy van egy ürügye elkapni a tekintetét.
Tamás folytatta.
Három héttel korábban árvíz pusztította el a házát. Nagyapja, Hilario, egy falnyíláson keresztül húzta ki, és egy ágon tartotta, amíg a víz visszahúzódott.
A szülei nem jelentek meg.
A lovat azért sikerült megmenteni, mert egy magaslati legelőn volt.
Azóta az idős férfi állapota rosszabbodott. Először titkolta a fájdalmát, aztán abbahagyta az evést. Délután egy arra járó orvos közölte velük, hogy műtétre van szüksége.
Hajnalban indult volna a fővárosba.
„Minden házhoz elmentem” – magyarázta Tomás.
„Egy férfi meg akarta venni Lucerót, de olyan kevésért, hogy nem engedhettem meg magamnak.
Egy másik azt mondta, hogy a nagyapám már eleget élt.”
Amália kitárta a kaput.
– Tedd be a kosarat.
Tomás olyan gyorsan mozgott, hogy majdnem megbotlott.
Felemelte a takarót.
Hilario arca sovány volt, kezei hatalmasak, és egy régi sebhely éktelenkedett a hüvelykujja közelében. Amikor a fiú megszólította, alig nyitotta ki a szemét.
– Már találtunk segítséget, nagyapa.
Az öregember megpróbált mosolyogni.
– Megmondtam, hogy ne gyalogolj annyit, te nagyképű bolond.
– Nos, megtanítottál arra, hogy ne hagyjam befejezetlenül a dolgokat.
Amália nyelt egyet.
Bement a házba, elővett egy dobozt az ágy alól, és egy zsebkendőbe öntötte a megtakarított pénzét.
Ez volt a pénz a télire, a tetőre és az állatállomány takarmányának egy részére.
Visszament az udvarra.
– Nem fogom megvenni tőled a lovat.
Tamás elsápadt.
A gyeplőt a kezébe adta.
– Meg fogod tartani.
– Fizetek az orvosnak.
A fiú értetlenül nézett rá.
– Nincs mivel viszonoznunk neki.
– Még nem kértem tőled semmit.
Felült a vezetőülésre, és megkérte a nagyapját, hogy üljön le mellé.
Canelo követni akarta őket. Amalia megparancsolta neki, hogy maradjon, a kutya pedig nyugtalanul a kapunál maradt, miközben a szekér eltűnt a fák között.
A San Jerónimóba vezető út köves hegyoldalon ereszkedett le.
Amália minden kanyart ismert. Ennek ellenére óvatosan vezetett, az eső által legkevésbé érintett szakaszokat keresve. Lucero egyenletes léptekkel haladt előre, ami fáradtsága miatt szokatlannak tűnt a személyiségéhez képest.
Tamás megállás nélkül beszélt.
A nagyapjának egy horgászdélutánra emlékeztette, egy fába akadt sárkányra, arra a napra, amikor az apja először engedte meg neki, hogy lovagoljon.
Amália hallgatott.
Volt idő, amikor egy gyerekhangot képzelt el a házában.
A férje is gyerekekről beszélt, mígnem a várakozás kegyetlen emberré tette. Minden szomszéd által bejelentett terhesség szemrehányással végződött.
Az utolsó éjszakán azt mondta neki, hogy egy nő, aki képtelen neki utódot szülni, nem követelheti, hogy maradjon.
Egy másik nővel távozott.
Amália megtartotta a szüleitől örökölt ranchot, de évekig úgy érezte, bocsánatot kellene kérnie, amiért egyedül foglalta el.
Abbahagyta a bulikba járást. Aztán abbahagyta a látogatók fogadását.
Most idegeneket vezetett a hegyeken át, költve a kemény munkával megspórolt pénzt, és nem akart máshol lenni.
– Asszonyom, ön mond valamit.
Amália kezében volt a gyeplő.
Hilario megmozdította az ajkait.
– Ne add fel, lány…
– Majdnem hajnalodik.
A nő hidegséget érzett, mást, mint a hideget.
Ezek a szavak egy olyan emlékhez tartoztak, amit soha nem tudtam rendszerezni.
18 éves volt, amikor egy hirtelen árvíz felborította az autóját, amiben utazott az Atoyac folyó közelében. Emlékezett a szájában lévő vízre, az összegubancolódott ruhájára és egy kézre, ami megragadta, mielőtt eltűnt egy ág alatt.
Egy férfi órákon át egy fatörzshöz szorította.
Valahányszor lehajtotta a fejét, a férfi megszólította.
Sosem tudta a nevét.
Amikor felébredt egy parti házban, már elment.
Amália ismét az öregemberre nézett.
Az nem lehet.
Negyven év telt el.
– Ismered őt? – kérdezte Tamás.
– Beszélj vele tovább, kölyök.
