Később azt találták, hogy a gázlót vízzel borította.

Tamás azonnal hátrahőkölt.

– Nem arra.

Lucero megállt anélkül, hogy Amália meghúzta volna a gyeplőt.

Tanulmányozta a tereptárgyakat, a patak szélét és a gázló melletti mélységet. Az alternatív útvonal órákig tartott volna, míg Hilario talán nem.

Megvárta, míg egy víz által sodort ág halad el előttük.

Aztán beszélt a gyerekkel.

–Lassan megyek.
–Te maradj ülve, és fogd a nagyapád takaróját.

– A folyó mindent elviszi.

Amália érezte a félelmet a torkában.

– Nézz rám, Tomás.
– Én is félek tőle.

A fiú felnézett.

Ez a vallomás jobban megnyugtatta, mint egy lehetetlen ígéret.

Lucero belépett a vízbe.

A szekér megrándult, amikor áthajtott egy kövön. Tomás megölelte a nagyapját. Amalia halkan beszélt a lóhoz, miközben az támasztékot keresett.

Amikor elérték a túloldalt, lehajolt, hogy megsimogassa a férfi nedves nyakát.

Tamás sírni kezdett.

– Ezért nem akartam eladni.

– Tudom, fiam.

A szó engedély nélkül hangzott el.

Senki sem javította ki.

Éppen akkor érkeztek az orvos házához, amikor éppen lekapcsolták a villanyt a folyosón.

Dr. Salcedo fáradt arckifejezéssel nyitotta meg a beszélgetést, amely azonban megkeményedett, amikor felismerte a gyermeket.

– Elmagyaráztam, hogy anyagokra és egy asszisztensre van szükségem.

Amália kiszállt a kocsiból, és a kezébe vette a zsebkendőt.

– Itt vannak az anyagaid.
– Hívd az asszisztenst.

A férfi megszámolta az érméket.

– Ő a rokona neked?

„Ott haldoklik a szemed előtt.
” „Szükséged van még egy rokonra?”

Az orvos a tekintetét fojtogatta.

Aztán eltette a pénzt, és felhívta a nőt, aki kiadta neki a szobákat.

Többen vitték a beteg férfit a betegek ellátására előkészített szobába.

Tomás a nagyapja kezébe kapaszkodott.

— Ne menj el.

Hilario erőlködve próbálta kinyitni a szemét.

– Még sok mindent kell mesélned nekem.

Amália elkísérte a fiút a folyosóra.

Az ajtó becsukódott.

Órákon át lépteket hallottak, vízcseppeket egy lavórba, és halkan kimondott parancsokat.

Tomás elaludt, fejét Amália ölében hajtva. Még álmában is ökölbe szorított kézzel állt.

Gyengéden kinyitotta őket.

Napkeltekor jött ki az orvos.

Amália olyan gyorsan felállt, hogy felébresztette a gyereket.

– Él – mondta Salcedo.

Tamás nem reagált azonnal.

-Igazán?

–A műtétnek vége.
–Most meg kell látnunk, hogyan épül fel.

A fiú odafutott Lucerohoz, és átkarolta a nyakát.

Amália a falnak támaszkodott.

Sokszor elképzeltem, milyen lehet jó híreket kapni.

Soha nem gondolta volna, hogy ez elvenné az erejét.

Az orvos elhalasztotta az indulását, és több napig vigyázott Hilarióra. Amalia a ház közelében talált szállást, és csak akkor tért vissza a tanyára, ha feltétlenül szükséges volt, egy szomszéd segítségével, aki beleegyezett, hogy gondoskodik az állatokról.

Mire végre sikerült elmozdítaniuk az öregembert, a zsebkendőre szánt pénz már majdnem elfogyott.

Amália nem mondta el újra.

Előkészítette neki a hálószobát, amit a férje távozása óta zárva tartott.

Tomás a nagyapja közelében akart aludni, ezért egy kiságyat tettek az ablak mellé.

Canelo közéjük telepedett.

Az első reggelen Amália vizet cipelve találta a fiút.

– Mit csinálsz fent?

– Segítenem kell.

– Reggeli után megteheted.

Tomás lesütötte a tekintetét.

– Nem akarom, hogy megunja, hogy itt vagyunk.

Amália letette az üveget a földre.

Letérdelt, hogy a férfi szemébe nézzen.

– Figyelj rám jól.
– Nem kell minden nap megkeresned az ágyadat.

Összeszorította az ajkait.

Mielőtt még elrejthette volna a könnyeit, megölelte.

Hilario lassan visszanyerte erejét.

Egyik reggel Amáliát találta az ingét foltozgatni, és észrevette a csuklója melletti sebhelyet.

– Hol csinálták ezt?

A tű mozdulatlan maradt.

– Egy folyóban.

Az öregember felemelte a fejét.

Amália mesélt neki a felborult autóról, a fáról, és arról az éjszakáról, amikor azt hitte, soha senki nem fogja megtalálni.

Hilario egy pillanatra elállt a lélegzete.

– Egy kék szalag tekeredett az ágak közé.

A szája elé kapta a kezét.

Ezt a részletet korábban sosem említettem.

– Borotvával vágtad meg az ingujjamat – suttogta.

Az öregember a saját hüvelykujjára nézett.

– És itt megharaptál, amikor megpróbáltam kimosni a szádból a vizet.

Amália felnevetett, ami zokogásba torkollott.

Letérdelt az ágy mellé.

Azok a kezek megváltoztak. Vékonyabbak lettek, eltorzultak a munkától.

De ugyanolyanok voltak.

– Kerestem – mondta.
– Apám hónapokig kérdezősködött a révész felől.

–Lefelé jártam dolgozni a folyón.

Hilario ügyetlenül simogatta a haját.

– Néha azon tűnődtem, mi történhetett azzal a lánnyal.

Amália el sem mozdult, és sírt.

–Élte.
–Hála neked, túlélte.

Tamás az ajtóban állt.

Meglepetten nézett mindkettőjükre.

– Akkor a nagyapám mentett meg téged.

Amália bólintott.

– És megmentetted a nagyapámat.

A fiú odalépett, és megfogta a maradék szabad kezeket.

– Még jó, hogy nem zárta be a kaput.

Amália magához húzta a férfit.

Úgy döntött, segít nekik, mielőtt felismerné az öregembert. Ez a gondolat váratlan megnyugvást adott neki: nem vásárolt megbocsátást a múltjáért, és nem rendezett le egy számlát sem. Azért nyitotta ki az ajtót, mert még képes volt rá.

A faluban azonban más fordulatot vett a történet.

Egy nő azt állította, hogy Amália azért hozott be egy férfit az otthonába, hogy ne öregedjen meg egyedül. Egy másik azt mondta, hogy az unokáját szolgálóként szándékozik megtartani.