A férje megalázta… mígnem egy kora reggel a lányával együtt eltűntek…
Inés Valdivia megvárta, amíg az ebédlő órája kettőt ütött, mielőtt felkeltette a lányát.
Nem kapcsolta fel a lámpát.
Matatni kezdett a csizmáival, bebugyolálta egy kendőbe, majd elvette az ágy alá rejtett kis csomagot. Benne két váltás ruha, huszonhárom peso, amit hónapok alatt megspórolt, és néhány dokumentum volt, amikről a férje azt hitte, még mindig az íróasztalban vannak elzárva.
A hétéves Clara a folyosó felé nézett.
– Zajtalanul kell sétálnunk?
Inés mély fájdalmat érzett a kérdés hallatán. A lányának nem kellett magyarázat: túlságosan is jól ismerte a ház szabályait.
– Csak amíg el nem érjük az utat.
1889 szeptembere volt. Az eső dübörgött a hacienda tetején, Durango hegyeiben, a szél pedig zörgött az ablakokon.
Rogelio Beltrán teljes ruhában aludt, csizmái az ágytakarón.
Éjfél környékén tért vissza egy marhavásárról. Vacsora közben Clara elejtett egy bögrét. Rogelio felvette és a falhoz csapta.
Aztán a lányra nézett.
– Le foglak szoktatni azokról a rossz szokásokról, amiket az anyádtól tanultál.
Inés közbelépett.
Nem ez volt az első fenyegetés, de valami megváltozott: Clara már nem sírt, amikor kiabált. Egyszerűen csak búvóhelyet keresett.
Azon az estén Inés megértette, hogy a várakozás is egy döntés, és hogy a lánya fizet érte.
Átmentek az istállók mögötti udvaron.
Inés felismerte az ösvényt, miközben gyógynövényeket gyűjtött. Tudta, hol ér véget a kerítés, mely kövek csúszósak, és mennyi időbe telik elérni a kereszteződést, ahol egy öszvérhajcsár utasokat fogad a szekerére.
De nem tudta, mennyi időbe telik, mire Rogelio felébred.
Amikor Clara megbotlott, elkapta, mielőtt elesett volna.
-Majdnem?
– Közeledünk egymáshoz.
Folytatták az utat az esőben.
A távolban egy lámpás fénye tűnt fel.
Don Hilario megállította a szekeret, felemelte a ponyvát, és segített nekik felmászni az üres kosarak közé.
– Doña Jacinta azt mondta, hogy jönni fognak.
Inés bólintott, képtelen volt megszólalni.
Amikor a kerekek elkezdtek mozogni, Clara elaludt a mellkasának dőlve.
Hajnalig ébren maradt.
Hét évvel korábban Rogelio úgy tűnt, hogy megoldást kínál minden nehézségre.
Az apja beteg volt. A kis családi földterület egyre kevesebb termést hozott. Inés egy nagynénjénél varrt, de amit keresett, az alig volt elég a gyógyszerre.
Rogelio egy gyönyörű lóval, nyugodt szavakkal és mindennek a megoldásában zavaró könnyedséggel érkezett.
Kifizette az adósságát. Magokat szerzett. Orvost küldött.
Amikor megkérte a kezét, az apja megkönnyebbülten sírt.
Inés a boldogság jelének vette a megkönnyebbülést.
Az esküvő után Rogelio közölte vele, hogy már nem kell dolgoznia.
Később eldöntötte, mennyi pénzt vihet be a piacra. Aztán elkezdte kérdezgetni, miért késett, kivel beszélt, és mit mondtak neki.
Minden válasz újabb gyanút ébresztett.
Az első csapás egy védőszent ünnepe után érte.
A bocsánatkérés másnap érkezett, egy ruha kíséretében.
Hónapokig nem ismétlődött meg.
Ez a szünet segített neki elhinni, hogy ő kivétel volt.
Aztán megtanulta megkülönböztetni a fáradt csizmák hangját a mérges csizmák hangjától. Clara megtanult úgy enni, hogy a kanál ne érjen a tányérhoz.
Másokhoz képest Rogelio nagylelkű volt. Kölcsönadott állatokat, segített az ünnepségeken, és érdeklődött a betegek felől.
Amikor valaki hiányolta Inést, mindig elmosolyodott.
– Inkább otthon marad a lánnyal.
A szökésre való felkészülés hat inggel kezdődött.
A tanárnak szüksége volt valakire, aki megjavítja őket. Rogelio gúnyolódott a kérésen, de megengedte Inésnek, hogy használja anyja régi, pedállal működtetett varrógépét.
Hat ingből tizenkettő lett.
Aztán jöttek az alsószoknyák, kötények és parasztnadrágok.
Inés pénzérméket rejtett el egy minta redőiben. Családi dokumentumok másolatait szerezte be. Egy délután orvoshoz ment egy soha meg nem történt esés után.
Amikor megkérdezte, hogyan sérült meg, igazat mondott.
Az orvos leírta a megfigyeléseit, és másolatot is megtartott.
Beszélt egy özvegyasszonnyal is, aki ismerte az édesanyját: Jacinta Roblesszel, egy fogadó tulajdonosával Santa Lucía del Monte-ban.
A válasz a tanár által rendelt anyagok között rejtőzött.
„Van egy szobám pár hétre. Aztán keresünk munkát. Ne gyere el anélkül, hogy elmondanád, hogyan tervezel odajutni.”
Inés annyiszor elolvasta a levelet, hogy végül minden egyes szót megtanult.
Nem ígért könnyű életet.
Ez lehetőséget adott neki.
Santa Lucía hidegebbnek és szegényebbnek bizonyult, mint képzeltem.
Jacinta szobája a konyha mögött volt. Volt benne egy keskeny ágy, egy asztal és egy ablak, amelyen keresztül beengedte a levegőt.
Clara az első néhány napban megbetegedett. Az orvos, az étel és néhány takaró miatt a megtakarításaik jó része eltűnt.
Inés varrógép nélkül érkezett.
Jacintának sikerült rávennie egy ismerősét, hogy délutánonként kölcsönadja neki az övét. Cserébe Inés terítőket javított a fogadóban.
Első nagyobb megrendelése egy adag ing volt mezőgazdasági munkásoknak. Elrontotta az anyag kiszámolását, és szinte az összes profitot elvesztette.
Aztán egy vásárló két ruhát vett el, azzal az ígérettel, hogy vasárnap fizet.
Négy vasárnap telt el.
Egyik este Inés megszámolta az érméket, és arra gondolt, hogy visszamegy.
Szégyellt rá még csak gondolni is.
Hajnalban Clara egy varrás fölé görnyedve találta.
– Tudsz zajt csapni a géppel?
Inés felnézett.
-Igen.
A lány elmosolyodott.
– Akkor nekem itt tetszik.
Inés ismét a tű alá helyezte az anyagot.
