Mindent, amit tettem, hogy idáig eljussak.

– Bármiről is akarsz panaszkodni, tedd azt az illetékes hatóságoknál. Nem fogom átadni a lányomat csak azért, mert megfenyegetsz.

Rogelio a karja felé nyúlt.

Hátralépett.

Mielőtt közelebb érhetett volna, megjelent a felelős tisztviselő két férfi kíséretében. Már hallotta az utolsó szavakat.

Arra kérte, hogy tartsa a távolságot, és felszólította, hogy hivatalosan is terjessze elő az igényeit.

Rogelio megpróbálta visszanyerni barátságos hangnemét.

Félreértésekről, családi ügyekről és könnyen befolyásolható feleségről beszélt.

Senki sem engedte meg neki, hogy elvigye.

Dühösen távozott.

Inés addig állt, amíg el nem tűnt a standok között.

Aztán leült és remegni kezdett.

Jacinta egy pohár vizet tett a kezébe.

– Azt mondtad, amit mondanod kellett.

– Féltem.

-Tudom.

A következő hónapok sem hoztak azonnali békét.

Rogelio vádakat terjesztett elő, tanúvallomásokat tárgyalt, és megpróbálta meggyőzni Inés apját, hogy avatkozzon közbe.

Egyik délután megérkezett az apja egy levéllel a kezében.

Azt hitte, azért jön, hogy megkérje, jöjjön vissza.

Az öregember levette a kalapját.

– Azt hittem, biztonságot nyújtottam neked, amikor elfogadtam azt a házasságot.

Inés nem tudta, mit válaszoljon.

Nézte a gépet, az anyagokat, a kis táblát.

– Meg kellett volna kérdeznem, hogy vagy, mielőtt hittem neki.

Ez volt az első alkalom, hogy az apja bocsánatot kért tőle.

Klára kijött a szobából és megölelte.

Azon a délutánon együtt voltak, anélkül, hogy lehetetlen kibékülésekről beszéltek volna.

A különélést végül engedélyezték, és megállapították, hogy Clara továbbra is az anyjával fog élni. A Rogelióval való kapcsolattartást óvintézkedésekkel és kijelölt személyek felügyelete alatt rendezték.

Inés nem nézte össze ezeket a papírokat egy abszolút garanciaként.

De már nem volt egyedül, és a szava sem függött férje helyeslésétől.

A műhely lassan bővült.

Kibérelt egy helyet egy bolt mögött, és felvette Teresát, egy fiatal anyát, aki tudott dolgozni, amíg a gyerekei iskolában voltak.

Voltak jó hónapok, és olyanok is, amikor alig volt elég a fizetések kifizetésére.

Inés megtanult tárgyalni, fizetést követelni és visszautasítani a számára nem megfelelő megrendeléseket.

Klára is megváltozott.

Elkezdte meghívni a barátait. Jól bánt a számokkal, és nem bánt gondosan a cipőivel, amiket bármelyik szék alá hagyott.

Ez a kis gondatlanság nehezen megmagyarázható örömmel töltötte el Inést.

Két évvel a szökés után vacsora közben leesett egy csésze az asztalról.

Eltört.

Klára mozdulatlan maradt.

Inés látta, hogy az ősi félelem átsuhan az arcán.

Óvatosan leguggolt.

– Hozd ide a seprűt, lányom. Ne vágd meg magad.

A lány engedelmeskedett.

Együtt szedték össze a darabokat.

Ezután folytatták az ebédlést.

Azon az éjszakán úgy esett az eső, mint a szökés napján.

Inés befejezte az ing varrását az ablaknál, miközben Clara felolvasott. Egy ló állt meg az utcán. Léptek zaja hallatszott, és egy ajtó becsukódott.

Inés felemelte a fejét.

Hallott.

Aztán visszatért a varráshoz.

Klára lapozott.

Egy idő után Inés eltette az ollót, lekapcsolta a lámpát, és a saját kulcsával bezárta az ajtót.

Másnap reggel iskolát, munkát és kenyeret rendeltek reggelire.

Hosszú idő óta először úgy feküdt le, hogy csak a következő napra gondolt.