Az első napon azt hittük, Rómeó egyszerűen csak eltévedt. Amikor a mentőautó elment, és a szirénák végre elhallgattak, Rómeó a kennelje azon sarkában maradt állva, ahol utoljára látta Oscart. Csak állt ott, és az üres folyosót bámulta. Megpróbáltuk elterelni a figyelmét. Jenna elhozta a kedvenc játékát – egy kopott kék labdát, amit általában imádott. Rómeó rá sem pillantott. Thomas, az egyik önkéntesünk, megpróbálta sétálni vinni. Rómeó nem mozdult. Csak állt ott, dermedten, tekintetét az ajtóra szegezte, amely mögött a barátja eltűnt.
– Megnyugszik majd – mondta Jenna. – Néhány óra múlva minden rendben lesz.
Jenna tévedett.
Este, amikor odamentem megetetni, a reggeli tálja még tele volt. Érintetlen. Még hozzá sem nyúlt. Megpróbáltam kézből adni neki néhány falatot. Elfordította a fejét. Rómeó, aki soha nem utasította vissza az ételt, aki régen minden étkezésnél a tálja felé rohant, és farkcsóválta a kezét, most nem volt hajlandó enni.
Azon a héten éjszakai ügyeleten voltam, így sokáig maradtam. Tizenegy óra körül, amikor a menhely elcsendesedett és a lámpákat is elsötétítették, visszamentem a kutyáknak fenntartott területre. Rómeó még mindig ugyanazon a helyen állt. Nem feküdt le. Nem is ült le. Biztosan fájtak a mancsai, de nem mozdult. Leültem a folyosó padlójára, a kennelje előtt, és csak néztem.
– Rómeó – mormoltam. – Kérlek, feküdj le.
Rám nézett. Azon a napon most nézett rám először. És a szemében volt valami, amit soha nem fogok elfelejteni. Egy kérdés volt. „Hol van? Mikor jön vissza? Miért engedted el?”
– Vissza fog jönni – mondtam, anélkül, hogy tudtam volna, igaz-e vagy sem. – Beteg, de az orvosok ápolják. Vissza fog jönni.
Rómeó lehajtotta a fejét. Fülei lekonyultak. Aztán lassan, mintha minden mozdulata küzdelem lenne, végre lefeküdt. De nem a párnájára feküdt. A padlóra feküdt, pontosan oda, ahol állt, a fülke sarkába, amelyik legközelebb esett Oscar üres helyéhez. Orrát a mancsára támasztotta, és szeme nyitva maradt. A folyosót bámulták. Vártak.
Másnap reggel, amikor bementem dolgozni, ugyanabban a pozícióban találtam. Az éjszaka folyamán ivott egy kis vizet, de az étel még mindig sértetlen maradt. Az energiája fogyatkozott, és láttam ennek a hatását a testén. Aki mindig egyenesen és büszkén állt, éber fülekkel, most összeesett. A bundája, amely mindig fényes volt, fakóvá vált.
Felhívtam a klinikát. Dr. Keller a második csörgésre felvette.
-Hogy van Oszkár?-kérdeztem.
„Stabil az állapota” – mondta Dr. Keller. „Elvégeztünk néhány vizsgálatot. Elég súlyos tüdőfertőzése van, de antibiotikumot adunk neki, és jól reagál rá. Néhány napon belül, ha minden jól megy, vissza kell tudnia térni.”
– Ez jó hír – mondtam. – Mert Rómeó nem eszik. Nem alszik. Csak vár.
Csend volt a vonal túlsó végén. – Hallottam már ilyesmiről – mondta Dr. Keller. – De még soha nem láttam ilyet. Egész életükben együtt voltak, Alice. A kötelékük… ez több mint egy szokás. Nem tudja, hogyan létezzen nélküle.
Azon az estén ismét sokáig maradtam. Hoztam egy régi gyapjútakarót, és leültem Rómeó kennelje előtt a folyosón. Hajnali kettő óra körül, amikor az egész világ aludni látszott, elkezdtem beszélgetni vele. Elmeséltem neki az első kutyám történetét – egy kis korcs kutyáét, akit tízéves koromban találtam az esőben. Elmeséltem neki, hogy sírtam, amikor elment, és hogy azt hittem, soha többé nem leszek képes szeretni egy állatot. Elmondtam neki, hogy ezért választottam ezt a hivatást: nem azért, mert meg akartam menteni őket, hanem mert meg akartam érteni, hogyan mentenek meg ők minket.
Rómeó figyelt. A füle kissé megmozdult, amikor megszólaltam, és egy pillanatra a farka is megrándult. Csak egyszer. Három nap óta ez volt az első jel, hogy még mindig ott van, hogy még mindig vár, hogy még mindig hisz.
A harmadik napon Jenna aggódó arccal jött el hozzám.
„Etenie kell” – mondta. „Nem hagyhatjuk, hogy így folytassa. Ha holnapig nem eszik semmit, akkor be kell vinnünk a klinikára intravénás táplálásra.”
Tudtam, hogy Jennának igaza van. De azt is tudtam, hogy Rómeó problémája nem fizikai volt. Egy összetört szívet nem lehet antibiotikumokkal gyógyítani.
Azon a délutánon olyasmit tettem, amit nem kellett volna. Kinyitottam Oscar üres fülkéjének ajtaját, bementem, és leültem oda, ahol általában aludni szokott. Rómeó azonnal reagált. Felemelte a fejét, hegyezte a fülét, és úgy nézett rám, mintha valami rosszat tettem volna. Talán mégis. Talán egy olyan menedékbe léptem be, ami csak Oscaré.
– Tudom, hogy nem én vagyok ő – mondtam halkan. – De itt vagyok. És hamarosan ő is itt lesz.
Rómeó a rácsokhoz közeledett. Megszagolgatta a levegőt. Aztán oldalra feküdt, pontosan oda, ahol általában Oscar mellett szokott feküdni, a kerítés túloldalán. Szemtől szemben feküdtünk, csupán pár centire egymástól, a drótháló választott el minket. És lehunyta a szemét. Három nap óta először aludt el.
A negyedik napon, reggel hét órakor megszólalt a telefonom. Dr. Keller volt az.
– Oscar készen áll a hazatérésre – mondta. – Még gyenge, de a veszély elmúlt. Délután visszahozzuk.
Rohantam a kutyáknak fenntartott helyre. Rómeó ébren volt, a szokásos helyén állt. Rám nézett, és esküszöm, tudta. Nem tudom, honnan, de tudta, hogy valami megváltozott. A farka megrándult. Egyszer. Aztán kétszer.
