Ma, amikor kilépek a menhely udvarára, és meghallom a kutyák ugatását, már nem csak a kétségbeesést vagy a bezártságot hallom benne. Kihallom belőle a reményt. A hitet, hogy a megfelelő ember egy napon belép azon az ajtón. És addig én leszek az, aki megfogja a mancsukat, elmondja nekik, hogy jók, hogy értékesek, és hogy nincsenek egyedül.
Oszkár és Rómeó megtanítottak arra, hogy a várakozás nem passzív dolog. A várakozás aktív hit. Hogy a szeretet az, amikor ott maradsz. Amikor nem adod fel. És amíg ez a hit él bennem, holnap is felveszem az egyenruhámat, és újra munkába állok. Minden egyes megmentett életért. Minden egyes nyitva hagyott ajtóért.
