A nők a táncon gúnyolták a ruháját… míg a gazdag gazda meg nem hívta táncolni.

1. rész
— Még a rongy sem olyan nevetséges, amivel az istállókat takarítják, mint az a ruha.

Paloma Barragán hangja visszhangzott a Los Laureles hacienda termében, elnyomva még a mariachi zenekar mormolását is. Aztán felhangzott a nevetés.

Ximena Cruz mozdulatlanul állt a puncsasztal mellett. Elefántcsont színű ruhája nagyanyjáé, Auréliáé volt. A felsőrészen és az alján sötétvörös hímzés díszelgett, kosnilfestékkel, és egy olyan húzott cérnával készült műszövéssel, amely szinte ismeretlen volt Oaxaca középső völgyeiben.

Paloma felemelte a poharát.

– Ládából vagy sírból vetted?

Újra kitört a nevetés.

Ximena érezte, hogy ég az arca, de nem reagált. A nagymamájától tanulta, hogy vannak, akik azért provokálnak, mert mások méltóságát látványossággá kell változtatniuk.

Percekkel később nyögést hallott egy függöny mögül. Megtalálta Maribelt, az egyik nevető nőt, aki próbálta elrejteni ruhája szakadt pántját.

– Ha így kimegyek, mindenki gúnyt fog rajtam csinálni – mormolta Maribel.

Ximena elővett egy tűt a táskájából.

– Maradj nyugton.

Apró, határozott öltésekkel javította meg a csíkot. Nem emlékeztette a nevetésre, és nem követelt bocsánatkérést sem. A férfit sem látta, aki a szoba másik végéből figyelte.

Mateo Alcázar birtokolta a Los Laureles-t, és a régió egyik legelismertebb agávétermesztője volt. Családja számos mezcal-lepárlót látott el, és tucatnyi helyi lakost foglalkoztatott. Paloma évek óta meg volt győződve arról, hogy végül hozzá fog menni feleségül.

Amikor a következő danzón elkezdődött, Mateo átment a szobán.

Paloma megigazította a haját, biztos volt benne, hogy a férfi feléje tart. Mateo elment mellette, és megállt Ximena előtt.

– Táncolsz velem?

A csend kegyetlenebb volt Palomára, mint bármilyen nevetés.

Ximena beleegyezett. Miközben táncoltak, Mateo a ruhája alját nézegette.

–Ennek az öltésnek dupla visszavarrásos öltése van. Anyám tüköröltésnek hívta.

Ximena majdnem elvesztette a lábát.

– Ezt a nevet nagyon kevesen ismerik.

– Anyámnak volt egy ugyanilyen mintájú terítője. Azt mondta, hogy egy Aurelia Cruz nevű nő megmutatta neki.

Ximena felnézett.

–Aurelia a nagymamám volt.

Mateo meghatottnak tűnt, de mielőtt magyarázkodhatott volna, a zene elhallgatott. Miközben elbúcsúzott, alig egy másodperccel tovább fogta Ximena kezét a kelleténél.

Paloma kemény tekintettel figyelte őket.

Másnap reggel egész Tlacolula a táncról beszélt. A hímzésről azonban senki sem tett említést. Azt mondták, hogy Ximena csábította el Mateót, hogy meneküljön a szegénységből, hogy régimódi ruhája csak a figyelemfelkeltésre szolgál, és hogy egy varrónőnek nem szabad egy földbirtokossal egy szinten képzelnie magát.

A közösségi műhelyben, ahol dolgozott, Ximena megpróbálta figyelmen kívül hagyni a megjegyzéseket. Doña Jacinta, a hely alapítója, az ollóját az asztalra csapta.

-Azok az emberek, akik nem tudnak alkotni, mindig találnak időt a rombolásra.

Az igazi csapás három nappal később ért minket. Leonor Barragán szövetboltja, Paloma édesanyja és a műhely fő beszállítója leállította a rendelések kézbesítését. Leonor szállítási problémákra hivatkozott, annak ellenére, hogy a többi vásárló késedelem nélkül megkapta az áruját.

Finom takarók és lenvászon nélkül 14 kézművesnek függőben lévő megrendelései voltak.

– Ez a tánc után kezdődött – mondta Ximena.

– Tudom – felelte Jacinta –, de ha bizonyítékok nélkül vádoljuk őket, az még mélyebbre süllyeszthet minket.

Azon a délutánon Mateo megjelent a műhelyben. A nők abbahagyták a varrást, amikor meglátták.

Nem a táncról beszélt. Megkérte, hogy megfigyelhesse a kósnilfestési folyamatot, és érdeklődött, hogyan rögzítik a színt ipari anyagok nélkül.

– A nagymamám gránátalmahéjból készült forrázattal kevert timsót – magyarázta Ximena. – A színe a víz mennyisségétől és az áztatási időtől függően változik.

– Anyám évekig próbálta reprodukálni, de sosem érte el ezt a piros színt.

Ximena most először értette meg, hogy Mateo nem szánalomból közeledett hozzá. Felismert egy történetet, ami a saját családjához is tartozott.

Mielőtt elment, mutatott neki egy régi fényképet. Két fiatal nő volt látható, akik ugyanolyan hímzett terítőt tartottak a kezükben.

Az egyik Mateo anyja volt.

A másik, Aurelia.

Másnap megérkezett Renata Solís, egy mexikóvárosi divatház képviselője. Amikor meglátott egy Ximena által hímzett blúzt, minden egyes szálát alaposan megvizsgálta.

– Ez nem úgy néz ki, mint egy ipari munka. Megvan a saját identitása.

Renata azt javasolta, hogy nyolc nap múlva térjenek vissza, hogy felmérjék a műhely kapacitását. Ha minden jól megy, megrendel egy kézzel készített kollekciót, amelyre egy évig garanciát vállal a munkára.

A hír gyorsan elterjedt. Amikor Leonor elmondta Palomának, a lánya olyan erővel csapta le a kávéscsészéjét az asztalra, hogy a porcelán megrepedt.

– Először Mateo előtt megalázott, most pedig a város legcsodáltabb nője akar lenni.

– Még nincs meg a szerződése – felelte Leonor. – Nyolc nap alatt sok minden történhet.

Két nappal az értékelés előtt Ximena felfedezte, hogy a bemutatóra félretett vászontekercs eltűnt a raktárból. Semmi nyoma nem volt feltört záraknak vagy nyitott ablakoknak.

A látogatás reggelén Paloma édesanyjával lépett be a műhelybe. Letett az asztalra egy hat hónappal korábbi rajzot.

Majdnem teljesen megegyezett az Aurelia által alkotott mintával.

„A terv az enyém” – jelentette ki. „Ximena lopta el tőlem.”

Renata pont akkor érkezett, amikor Paloma vádaskodott. Meghallgatta mindkét oldalt, majd felfüggesztette a tárgyalásokat.