„Ne gyere közelebb!” – könyörgött az átázott vezérigazgató… de az egyedülálló apa nem engedte el, és a nő végül beleszeretett.
1. RÉSZ
– Ne gyere közel. Már mindent elvettek tőlem.
Renata Salcedo mezítláb és átázva ült egy padon a Tacuba utcában. Pár lépésnyire az egyik cipője egy pocsolyában úszott. A másikat elvesztette, miközben céltalanul bolyongott.
Azon a reggelen egy több mint kétezer alkalmazottat foglalkoztató cég igazgatójaként lépett be egy tárgyalóterembe.
Most már nem tudta abbahagyni a remegést.
– Apa, a hölgy fázik.
A hang egy hatéves kislányé volt, aki sárga esőkabátot viselt.
Az apja megállt.
Julián Moreno épp befejezte hordágyvivői műszakját. Egy szomszéd házából hozta el a lányát, és százhetven peso volt a tárcájában, hogy átvészelje a hetet.
Kis távolságra leguggolt.
– Felhívunk valakit?
Renáta felemelte az arcát.
– Mennyit kérsz?
Julián a homlokát ráncolta.
-Mert?
–A segítségedért. Mindenki később kap fizetést. Mondd meg, mennyit, és kész.
Nem vitatkozott.
„Van egy nyitva lévő gyógyszertár a sarkon. Felkísérhetjük a tetőre. Akkor majd eldöntheti, mire van szüksége.”
A lány kigombolta az esőkabátját.
– Ezt kölcsönadom neked.
– Nem, meg fogsz vizesedni.
– Apa, hozz egy esernyőt!
Mielőtt Renata ismét visszautasíthatta volna, a kislány a vállára terítette a ruhadarabot.
Alig takarta a hátát.
Renata azonban úgy sírni kezdett, mintha az a műanyagdarab széttörte volna az utolsó megmaradt védekező kaptárát.
– Mi a neved? – kérdezte két zokogás között.
– Lucía. De apám Lucinak hív, amikor nem vagyok rossz.
Julian közelebb hozta az esernyőt.
— Lassan menjünk.
A patika teteje alatt Renata fellélegezhetett. Vízhólyag volt a sarkán és egy kis vágás a talpán. Julián vett egy kis gézt és olcsó szandált.
A nő tiltakozni próbált.
„Jelenleg nem kell kitalálnod, hogyan adj vissza bármit is” – mondta. „Először is ki kell hoznunk a vízből.”
Három háztömbnyire laktak.
Doña Meche, a hatos szobából lakó szomszéd, az udvaron fogadta őket, és száraz ruhát hozott Renatának. Segített neki átöltözni, miközben Julián atolét készített.
A hetes szobában volt egy ágy, egy kiságy Luciának és egy asztal két különböző székkel. A falon egy mosolygó nő fényképe lógott.
– Az anyukám – magyarázta a lány, észrevéve a tekintetüket –. Elenának hívták.
Renata Julianra nézett.
Bólintott, anélkül, hogy még magyarázkodnia kellett volna.
Édes kenyeret ettek és vaníliás atolét ittak. Senki sem kérdezte meg tőle, mennyi pénze van, vagy miért visel egy olyan ruhát, ami többe kerül, mint a szoba összes bútorja.
Ez a csend végre megoldotta a torkát.
– Renata Salcedo a nevem.
Julian átnyújtott neki egy szalvétát.
– Örülök, hogy megismerhettelek, Renáta.
Majdnem nevetett.
A vezetékneve általában megváltoztatta az emberek arckifejezését. Abban a szobában semmi sem változott.
– Ő vezette a Grupo Salcedo-t. Szállodák, építőipar… A nagyapám cége volt.
– Te irányítottál?
Renata megszorította a csészét.
– A vőlegényem vitt el ma szórakozni.
Mauricio Beltránnak hívták. Négy évig a partnere és pénzügyi igazgatója volt.
Azon a reggelen jelentések jelentek meg, amelyek hatalmas veszteségeket tulajdonítottak Renatának. Több igazgatósági tag is megszavazta a leváltását, amíg a feltételezett szabálytalanságokat kivizsgálják. Felbukkant egy dokumentum is, amely csökkentette a cégben lévő részesedését.
Az ő aláírása volt rajta.
Nem emlékezett rá, hogy aláírta volna.
– Azt mondta, hogy hónapokkal ezelőtt engedélyeztem egy műveletet. Hogy már nincsenek meg a szavazati jogaim, amiket gondoltam.
Elvették a céges telefonját és autóját. Felfüggesztették a hozzáférését a céges részleghez. Amikor megpróbálta használni a személyi kártyáját, korlátozásokat fedezett fel egy másik, Mauricio által benyújtott követeléssel kapcsolatban.
–Kimentem, hogy megkeressem, hogy magyarázatot tudjon adni. Éppen két tanácsadóval koccintott.
Julian letette a csészéjét.
– Mit mondott neki?
Renáta nyelt egyet.
– Hogy ne árulásnak vegye. Hogy ez csak üzlet volt.
Aztán addig sétált az esőben, amíg el nem tört a sarka.
Három hívás egy kölcsöntelefonról még ülőhelyet sem szerzett neki.
Lucia felkelt a székről, és a karjára hajtotta a fejét.
– Ma éjjel itt maradhatsz.
Renata Julianra nézett.
– Nem akarok semmilyen problémát okozni.
– Doña Meche majd vigyáz ránk, és holnap találunk valakit, akit felhívhatunk. Ma pihenj.
Egy vékony matracon töltötte az éjszakát a lánya kiságya mellett. Renata egy ideig még ébren maradt, hallgatta az eső kopogását a teraszon.
Mielőtt elaludt volna, Lucia suttogta:
– Ha rosszat álmodsz, szólj!
Másnap reggel Renata felhívta a cég egyik volt kollégáját, ő volt az egyetlen, aki kifogások nélkül felvette.
Alig egy percig beszéltek.
A társa félt.
– Nem tudok innen semmit küldeni – suttogta. – De mentettem egy másolatot, mielőtt blokkolták az e-mail címedet.
A telefon rezegni kezdett egy fájl hallatán.
Renata kinyitotta a képet, és érezte, ahogy a reggelije kővé dermed.
Ez volt az a dokumentum, amellyel csökkentették a részesedésüket.
Az aláírása alatt egy dátum szerepelt.
Azon a napon Renata kórházban volt, eszméletlenül egy műtét után.
2. RÉSZ
– Ezt nem írhattam alá.
Renata megismételte a mondatot, miközben a képernyőt nézte.
Julian leült vele szemben.
– Akkor ki kell derítenünk, honnan jött.
– Ügyvédekre, dokumentumokra, pénzre van szükségem…
– Kezdjük valakivel, aki tudja, mit kérdezzen.
