Doña Meche bemutatta őket Don Ernestónak, egy nyugdíjas ügyvédnek, aki a környék hátsó részében lakott.
Az öregember sietség nélkül átnézte a másolatot.
– A dátum fontos, de többre van szükségünk. Egy dokumentumot az egyik napon keltezhetnek, a másikon pedig aláírhatnak. Rekonstruálni fogjuk.
Renata hálás volt, hogy nem ígérte meg neki, hogy egyetlen papírlappal helyreállítja az életét.
Elkérte az orvosi dokumentációját, régi e-maileket keresett, és felsorolta azokat a dokumentumokat, amelyek jóváhagyására emlékezett. Don Ernesto összehozta egy kollégájával, aki üzleti ügyekkel foglalkozott, és beleegyezett egy első konzultációba.
Az első hetet telefonálgatással, papírmunkával és elutasításokkal töltöttem.
Doña Meche felajánlott neki egy üresen hagyott kis szobát. Renata elővett néhány ruhát egy bőröndből, amit egy alkalmazott hozott el a lakásból, és elkezdte vezetni a könyvelést két környékbeli kereskedő számára.
Nem sokat nyert.
De azóta a találkozó óta először olyasmiért fizetett, amit szabadon használhatott.
Elkezdte megismerni Juliant is.
Megtudta, hogy Elena ápolónő volt, és két évvel korábban, hosszú betegség után halt meg. Továbbra is megőrizte a hangpostaüzeneteit, mert Lucía néha kérte, hogy hallja, amint az anyja hívja.
Egyik délután Renata az udvaron találta, amint túl fáradt volt ahhoz, hogy levegye a cipőjét.
Leült mellé.
– Rossz váltás volt?
– Nehéz eset.
Nem akart többet mondani.
Ott maradt.
Napokkal később Julian azt mondta neki, hogy az a cég jót tett neki.
Renata ekkor megértette, hogy nem mindig kell valamit megoldania ahhoz, hogy hasznos legyen.
De a segítségnyújtás továbbra is nehéz volt számára.
Egyik reggel átnyújtott neki egy papírdarabot, rajta egy listával: élelem, szandál, géz, ruha, szállás.
Végül kiszámolt egy összeget, és aláírta a nevét.
Julian némán olvasta.
—Mi ez?
– Amivel tartozom neked. Nem akarom, hogy azt hidd, kihasznállak.
Ott hagyta a lapot az asztalon.
– Megállapodhatunk abban, hogyan osztjuk meg a költségeket, amíg itt vagy. Ez igaz. De nem kamatra adtam kölcsön a házamat.
Renata mozdulatlan maradt.
– Nem tudom, hogyan fogadjak el valamit anélkül, hogy tudnám, mit fognak tőlem kérni legközelebb.
Julian szomorúan nézett rá.
– Akkor kérdezz. Nem kell találgatnod.
-Mit akarsz?
– Hogy amikor már nem kell maradnod, elmehetsz, ha akarsz. És ha visszajössz meglátogatni minket, csak azért, mert akarsz.
Lesütötte a szemét.
Lassan tépte a papírt.
Délután levest főzött Luciával. A lány egy székről felügyelte a levest, és bejelentette, hogy a tésztacsillagoknak akkor kell bemenniük, „amikor a víz már felforrósodott”.
Renáta nevet.
Hetek óta nem nevetett így.
Eközben a felülvizsgálat elkezdett eredményeket hozni.
Veronica, a volt kolléganő, önként átadta azokat az e-maileket, amelyek a pénzügyi jelentésekben bekövetkezett változásokat mutatták. Néhány, az igazgatótanács által jóváhagyott befektetést később Renata által eltitkolt veszteségként mutattak be.
A szóban forgó aláírás a legkisebb tintafoltig megegyezett egy régi meghatalmazáson szereplő aláírással. Az ügyvéd kérte, hogy egy szakértő vizsgálja meg az eredeti dokumentumokat.
Megjelentek az utasítások is, amelyek megakadályozták Renátát abban, hogy a megbeszélés előtt hozzáférjen a dokumentumokhoz.
Mauricio hónapokig dolgozott.
Nem csak el akarta venni az állását. Meg akarta győzni arról, hogy már nincs mit megvédenie.
Amikor rájött, hogy bizonyítékokat gyűjt, elindult, hogy megkeresse.
Fekete autója péntek délután állt meg a környék előtt.
Renata kiment a teraszra. Julián egy asztallábat javított. Lucía rajzolgatott a szobában.
Mauricio megfigyelte a ruhaszárító köteleket.
– Tehát igaz volt.
-Mit akarsz?
Felemelt egy borítékot.
– Intézzük el ezt, mielőtt még jobban megalázod magad. Visszakapod a lakásodat, a havi jövedelmedet és egy tiszteletbeli pozíciót. Még az esküvőt is megtarthatjuk.
Renata úgy nézett rá, mintha nem ismerné.
– Cserébe?
– Abbahagyod a papírmunka keresgélését, és aláírsz egy megállapodást. Ne csináljunk jelenetet.
Julian felkelt, de a nő azt mondta neki, hogy jól van.
Mauricio megvizsgálta.
– Mindent elveszítesz emiatt? Egy hordágyvivő miatt?
Renata dühöt érzett, bár a hangja határozott volt.
–Segített nekem, amikor még a vezetéknevemet sem tudta. Te tudtad, és felhasználtad ellenem.
—Nincsenek szentimentális tengerek.
– Fogd a borítékot.
Mauricio lehalkította a hangját.
– Fogalmad sincs, mire vagyok képes.
Renata nyitotta ki a bejáratot.
– Akkor az ügyvédeimnek kell majd kideríteniük.
Amikor elment, remegtek a térdei.
Julián közeledett.
– Le akarsz ülni?
Bólintott, és most először bocsánatkérés nélkül megölelte.
Két nappal később, hajnal előtt Don Ernesto kopogott az ajtaján.
Egy mappát szorongatott, és komoly arckifejezést öltött.
A technikai felülvizsgálat megállapította, hogy az aláírást manipulálták. De volt még valami: egy teljes e-mail, amelyet Verónica őrzött meg, Mauricio utasításával együtt.
Renata elolvasta az első sort.
„Amikor elveszíti az irányítást a számlái felett, bármilyen megállapodást elfogad.”
Lent egy válasz jelent meg.
Az a férfi küldte, akit Renata választott, hogy az apja helyett az oltárhoz kísérje.
3. RÉSZ
Arturo Cárdenas tanácsos harminc éve a család barátja volt.
Renata emlékezett a vasárnapi látogatásaira, az ölelésére apja temetésén, és arra az érzelemre, amellyel beleegyezett, hogy elkísérje az esküvőre.
Most olvastam a Mauriciónak írt válaszát:
„Győződjön meg róla, hogy a szavazás előtt nem férhet hozzá az eredeti dokumentumokhoz.”
Otthagyta a papírt az asztalon.
– Apám megbízott benne.
Don Ernesto várt, mielőtt megszólalt.
–Ez nem teszi apádat felelőssé. Vagy téged.
