A válás után visszatért, hogy felossza a vagyont… és rajtakapta volt feleségét, amint egy viskóban alszik a fiukkal.
Amikor Emiliano Robles rátalált a fiára egy deszkán alva, még mindig a zsebében volt a toll, amivel örökre lezárni tervezte a válását.
Öt év után tért vissza Guadalajarába. Harmincnyolc évesen egy építőipari céget vezetett, amely több városban is épített épületeket, és hozzászokott, hogy telefonhívással megoldja a problémákat.
De egyetlen telefonhívás sem tudta megmagyarázni neki azt a bádogszobát, a vödröt, amiben a szivárgások voltak, vagy a foltozott iskolacipőket az ajtó mellett.
Egy nő varrott egy lámpa alatt.
Marisol volt az, a volt felesége.
A fiú léptek zajára ébredt. Felült, kezében egy kereke hiányzó kocsival, és a látogatóra nézett.
– Anya… ő a férfi a képen?
Emiliano kinyitotta a száját.
Évek óta először nem tudta, mit mondjon.
Két órával korábban még minden egyszerűnek tűnt.
A menedzsere, Ramiro Cárdenas felhívta, amikor elhagyta a repülőteret.
„Délben van az időpont, mérnök úr. Már csak az aláírt telekkönyvi kivonatokat kell megbeszélnünk. Utána elfelejtheti ezt az ügyet.”
Ez a dolog.
Így történt, hogy felhívtak egy nőt, akivel Emiliano tizenkét évet töltött együtt, és a fiukat, akire négy éve vágytak.
– Marisol is ott lesz?
– Erre nincs szükség. Megvan a képviselete. Már tudja, hogy inkább távolságtartó.
Emiliano elfogadta a magyarázatot, ahogy oly sok mást is.
Öt éven át engedélyezte havi huszonnyolcezer peso átutalását fia kiadásaira. Azt is kikötötte, hogy Marisol és a gyermek megtarthatják a családi otthont.
Ramiro mindent elintézett.
Emiliano először folyamatosan a látogatók felől érdeklődött. Több állítólagos elutasítás után azonban abbahagyta az erősködést. Meggyőződése lett, hogy a várakozás tiszteletben tartja Marisol terét.
Kényelmesnek találta hinni benne.
Azon a reggelen azonban meglátott egy árust, aki faládákat rendezgetett egy közlekedési lámpa mellett, és eszébe jutott, hogy a fia a cipői között mászott.
– Először is menjünk a házhoz – mondta a sofőrnek.
Nem figyelmeztetett senkit.
Amikor becsöngetett, egy ismeretlen nő nyitott ajtót.
– Marisol Aguilart keresem.
– Nem lakik itt. Négy éve vettük.
Emiliano hátranézett. A citromfa eltűnt. Ahogy a ceruzajel is, ahová a fia magasságát írták.
– Ki adta el őket?
A nő az emlékezetében kutatta a nevet.
– Egy Cárdenas úr. Minden közjegyzői irodában történt.
Az utca túloldalán Doña Chela abbahagyta a söprést.
Azonnal felismerte.
– Nézd csak, ki jött vissza.
– Tudod, hol van Marisol és Nicolás?
Az idős asszony a férfi tekintetét állva állta.
– Igen. De mielőtt elmondanám, szeretném tudni, hogy azért jössz-e, hogy segíts nekik, vagy hogy elvegyél tőlük valami mást.
Az útbaigazítás egy téglagyár mögötti környékre vezetett, ahol az utcák esőben sárrá váltak.
Most Marisollal nézett szembe.
Letette a tűt az asztalra és felállt. Fogyott ugyan, de ami a legjobban zavarba ejtette, az az arckifejezése volt: nem tűnt meglepettnek, hogy újabb csalódás éri.
– Mit csinálsz itt?
–Elmentem a házhoz. Azt mondták nekem…
A gyerekre nézett.
Nicholas kilenc éves volt. Amikor Emiliano elment, alig töltötte be a négyet.
– Én vagyok az apád – mondta.
A kisfiú megszorította a kocsit.
– Apám messze lakik.
– Igen, de…
– Nico, menj egy pillanatra Doña Chelával – vágott közbe Marisol –. Kint van.
A fiú engedelmeskedett anélkül, hogy odament volna Emilianohoz.
Amikor kettesben maradtak, a falakra mutatott.
„Miért élnek így? Régen küldtem nekik pénzt. Minden hónapban.”
Marisol hosszan nézte.
-Mennyi?
– Huszonnyolcezer.
Neki kellett támaszkodnia az asztalnak.
Aztán előhúzott egy sütisdobozt, tele dokumentumokkal.
Voltak olyan befizetések, amelyek tizenötszáz pesót tettek ki, mások kétezer pesót. Némelyik között egész hónapok teltek el.
–Ramiro azt mondta, hogy a cégednek adósságai vannak. Aztán azt mondta, hogy alapítottál egy másik családot, és nem akarsz több bajt.
– Ez hazugság.
– Azt is mondta, hogy a ház eladása a te döntésed volt.
Emiliano megdöbbenve tagadta.
– Miért nem kerestél engem?
Marisol kinyitott egy újabb borítékot. Benne futárszolgálati elismervények és az irodájából visszaküldött levelek voltak.
– Addig kerestelek, amíg elfogyott a pénzem a teherautóra.
Lesütötte a szemét.
A papírok között talált egy zálogcédulát: egy varrógépet.
Tökéletesen emlékezett arra a gépre. Marisol a kora reggeli órákban dolgozott vele, hogy segítsen neki kifizetni az építőipari cége első fizetéseit.
– Zálogba adtad?
–Nicolásnak tüdőgyulladása volt. Gyógyszerre volt szüksége.
Emiliano a tűre nézett az asztalon.
Most már értette, miért varrt kézzel.
– Gyere velem – mondta. Ma.
Marisol bezárta a kasszát.
– Nem szállunk fel a kocsidba csak azért, mert megtudtad, hol lakunk.
– Nem maradhatnak itt.
– Évek óta itt lakunk.
A válasz szóhoz sem jutott.
Vett egy mély lélegzetet, mielőtt folytatta.
„A fiamnak biztonságos otthonra van szüksége. De azt is tudnia kell, hogy senki sem veheti el tőlem, hogy megbüntessen.”
— Miről beszélsz?
Marisol elővett egy összehajtott papírlapot.
Ramiro levele volt. Figyelmeztetett, hogy ha ragaszkodik a pénzköveteléshez vagy a hivatalban való megjelenéshez, Emiliano kérni fogja a felügyeleti jogot, arra hivatkozva, hogy nem alkalmas a gyermek nevelésére.
–Amikor ez történt, éppen elvesztettük a házunkat. Nico beteg volt. Még egy orvosi időpontra sem volt elég pénzem.
