Ezután megerősítette, hogy Marisol elfogadta a megállapodásokat.

Terézia kinyitott egy mappát.

– A céget vizsgálják. Továbbá, ennek a megjelenésnek a dátuma egybeesik Nicolás kórházi kezelésével. Feljegyzéseink és tanúink szerint Marisol ott tartózkodott.

Ramiro felé fordult.

– Gondold át alaposan. Ő is aláírta a nyugtákat.

Marisol elsápadt, de a hangja határozott maradt.

–Azt a pénzt írtam alá, amit ténylegesen adtak nekem. Nem azt, amit megtartottál.

Aztán valami váratlan dolog történt.

Ramiro elővett a mappájából egy papírlapot, amelyen Emiliano hiteles aláírása szerepelt.

„Hatalmat adott nekem. Arra kért, hogy mindenért én feleljek. Kérdezd meg tőle, hányszor hívta személyesen a fiát.”

Senki sem szólt semmit.

Emiliano a lapra nézett.

Emlékszem, hogy aláírtam, mielőtt felszálltam a repülőre, anélkül, hogy végigolvastam volna.

– Nagyon kevés – felelte –. Aztán egy sem.

Marisol felé fordította az arcát.

– Felelősséget fogsz vállalni azért, amit tettél – folytatta Emiliano. – Nekem is felelnem kell az enyémért.

A találkozó vallomások és bilincsek nélkül ért véget.

Ramiro ügyvédje kíséretében távozott.

A panasz, a szakértői jelentések és a műveletek felülvizsgálata hónapokig tartott. Emiliano már nem várta, hogy egyetlen helyszín öt évnyi kárt megoldjon.

Ahogy a folyamat haladt előre, egy másik feladat is elkezdődött.

Megtudta Nicolás iskolai órarendjét, a tanára nevét, és hogy mely ételek undorítják tőle. Rájött, hogy szereti a természettudományokat, és amikor ideges, letépte az üvegekről a címkéket.

Voltak napok, amikor a fiú látni akarta.

Mások, nem.

Emiliano tartotta magát a megbeszélt ütemtervhez, és elfogadta a visszautasításokat.

Egyik délután húsz percet késett egy megbeszélés miatt. Nicolást az ajtóban találta, hátizsákkal a kezében, vörös szemekkel.

– Tudtam, hogy ez megint megtörténik.

Emiliano nem említette a forgalmat.

– Mondtam egy időpontot, és nem tartottam be. Hamarabb értesítenem kellett volna.

Leült a lépcsőre, miközben Marisol bekísérte a gyereket.

A következő héten átszervezte a feladatait. Nem hagyta el a céget; megtanulta vezetni anélkül, hogy bármikor bárki számára elérhető lenne.

A keddek két órakor Nicholasé voltak.

Marisol a maga részéről egy kis műhelyt nyitott abból a pénzből, amit Emiliano visszaadott neki anélkül, hogy megvárta volna, míg visszaszerzi Ramirótól.

Vett két gépet, és felbérelt egy szomszédot.

Amikor megérkezett az első nagyobb egyenruha-adag, felhívta Doña Chelát.

– Szükségem van valakire, aki ellenőrzi a gombokat. És aki leszid, ha túl keveset töltök.

Az idős asszony lelkesen vállalta mindkét szerepet.

Majdnem egy évvel később a pénzügyi bizonyítékok és a szakértői jelentések lehetővé tették, hogy a Ramiro elleni ügyben ítélet szülessen. A pénz visszaszerzése azonban tovább tartott.

A régi ház továbbra is konfliktusban állt, amely a vevőit is érintette.

Marisol úgy döntött, hogy nem akarja a következő néhány évet azzal tölteni, hogy az ajtó előtt várakoznia kell.

Egy egyszerű házat választott világos terasszal, közel a műhelyhez és az iskolához. Tanácsadója áttekintette a vásárlást, és megbizonyosodott róla, hogy az a nevére legyen levédve.

Emiliano néhány utcával odébb lakott.

Egyik szombat reggel megérkezett, és ott találta Miklóst a földön ülve a régi kocsival.

– Meg akarom javítani.

– Kereshetünk egy kereket.

– Nem akarok másik autót.

-Értettem.

Két órán át dolgoztak. Az első darab nem passzolt. A második túl szoros volt.

Nicholas végül nevetett, amikor Emiliano elvesztette a csavart a cipőjében.

Marisol kijött hibiszkuszvízzel, és ott állt, hogy nézze őket.

Régóta nem hallottam ezt a nevetést.

Végül a szekér előrelépett a csempéken.

Kissé balra kanyarodott, de már nem esett.

– Nézd, apa.

Emiliano felemelte a fejét.

Nicholas továbbra is a játékot bámulta, mintha semmi rendkívülit nem mondott volna.

– Nézd, milyen gyorsan fut.

– Már láttam, fiam.

Alig tudott beszélni.

A következő decemberben Nicholas részt vett egy iskolai színdarabban.

Mielőtt színpadra lépett, körülnézett a közönség soraiban.

Marisol a harmadik sorban ült. Mellette Emiliano felemelte a kezét. Doña Chela foglalta el a mellette lévő helyet, táskájában egy zacskó édességgel.

Miklós elmosolyodott, és megkezdte a párbeszédet.

Emiliano visszautasította az utazást, hogy ott lehessen. Senkinek sem szólt róla. Már nem tartotta elismerésre méltó áldozatnak a jelenlétét.

Utána Marisol házához mentek vacsorázni.

Miközben Nicolás a tányérokat rendezgette, megmutatott Emilianónak egy kinyomtatott fényképet: ők ketten a teraszon, a bevásárlókocsi fölé hajolva.

– Nico az ágya mellé akarja tenni.

Gyengéden ölelte.

– Köszönöm, hogy nem csuktad be előttem az ajtót örökre.

Marisolnak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

–Nicholasnak kellett kinyitnia az ajtót.

– És a tiéd?

A konyha felé nézett, ahol a fia Doña Chelával vitatkozott arról, hogy hány pirítóst ehet meg.

–Kezdhetjük egy kávéval. Csak te és én. Anélkül, hogy olyasmit ígérnénk, amit még nem tudunk.

Emiliano elmosolyodott.

-Szeretném.

Miklós az asztaltól szólította őket.

–Apa, ülj ide! Foglaltam neked egy helyet.

Ezúttal nem volt közöttük fénykép, titkárnő és üzenetek kézbesítésével megbízott férfi sem.

Csak egy üres szék a fia mellett.

Emiliano néma üzemmódra kapcsolta a telefonját, odalépett az asztalhoz, és leült.