Egy kimerült bába véletlenül beszáll a herceg hintójába; a herceg elmosolyodik: “Már vártam erre a pillanatra.”
1817 júniusában, amikor Új-Spanyolország látszólag lélegzet-visszafojtva várta a háborúról és a függetlenségről szóló pletykákat, Isabel Robles 31 órát aludt.
Huszonöt éves volt, haja kihullott a hajtincseiből, ruhája foltos volt, miután nehéz szülésen vett részt egy szerény házban San Jerónimo del Encinarban, Puebla közelében. A baba farfekvéses állapotban jött a világra, a köldökzsinórral a nyaka körül. Néhány szörnyű másodpercig Isabel kezében tartotta az élet és a halál kérdését.
De a kisfiú megkönnyebbülten felsóhajtott.
Amikor anyja örömkönnyeket hullatott, Isabel összeszedte a kulacsait, megtisztította a hangszereit, és hajnal előtt elindult. Odakint esett az eső. Belépett egy pocsolyába a csizmájával, elvesztett egy villát, és elindult a térre, hogy megkeresse Don Anselmo régi hintóját, a kocsist, aki haza szokta vinni.
Meglátott egy sötét hintót a fogadó mellett, kinyitotta az ajtót, és lehuppant a bársonyülésre.
– Menj már, az isten szerelmére! Ha nem fekszem le hamarosan, itt halok meg.
A sötétségből egy férfihang válaszolt:
– Nem tudtam, hogy utast fogadtam, de bevallom, még soha nem kaptam ilyen meggyőző parancsot.
Izabella kinyitotta a szemét.
Egy körülbelül 34 éves férfi állt előtte, jól szabott fekete frakkban. Nyitott könyvet tartott a kezében, és meglepetéssel és szórakozással vegyes tekintettel figyelte a nőt.
– Te nem Don Anselmo vagy.
– Ebben teljesen egyetértünk.
– Aztán rossz kocsiba szálltam.
– Ez is vitathatatlannak tűnik.
Isabel megpróbált felállni, de a fáradtság visszakényszerítette a székébe.
– 31 órája vagyok ébren. Épp most szültem egy kisfiút, aki ragaszkodott hozzá, hogy a lehető legbonyolultabb módon jöjjön a világra.
Az idegen mosolya eltűnt.
– Jól van az anya?
– Mindketten élnek. Csak ez számít.
A férfi kétszer kopogott a hintó tetején, és megparancsolta a kocsisnak, hogy menjen a falu keleti végén álló kék ajtajú kis házhoz.
– Aludhat – mondta. – Biztonságban el fogom vinni hozzá.
– Általában nem szoktam idegenek előtt aludni.
Nem sikerült befejeznie a mondatot.
Amikor felébredt, Isabel az ágyában feküdt. Vizes csizmája az ajtó mellett pihent, orvosi táskája az asztalon, vállát pedig egy takaró fedte. Fahéj, hatalmas narancssárga macskája, sértődött bíró arckifejezésével ült a mellkasán.
Isabel még aznap reggel megtudta, hogy ki az idegen.
Don Alejandro de la Vega y Montemayor, San Álvaro márkija éppen akkor tért vissza a fővárosból, hogy átvegye a Hacienda de los Laureles irányítását, amely apja halála óta zárva volt.
És ő maga vitte a hintóból az ágyba.
Dél előtt San Jerónimóban már mindenki más verziót ismert a történetről. Doña Jacinta Morales, a város legindiszkrétebb özvegye szerint a márki hajnalban titokban meglátogatta Isabelt. A boltos szerint eszméletlen állapotban vitte a karjában. A fogadó szakácsa szerint már korábban titkos eljegyzésre került sor.
– Rossz kocsiba szálltam – ismételte meg Isabel tizedszerre is.
– Természetesen – felelte Doña Jacinta –, a nagy románcok mindig nagyon kényelmes hibákkal kezdődnek.
Négy nappal később Isabel ismét találkozott Alejandróval a gyógyszertár előtt. Éppen néhány szülészeti fogót vizsgálgatott, amelyek nemrég érkeztek a fővárosból.
„Úgy néznek ki, mint a kínzóeszközök” – jegyezte meg.
– Egy olyan férfi kezébe kerülnének, aki figyelmeztetés nélkül közeledik egy fegyveres nőhöz.
Alejandro hangosan felnevetett.
Elmagyarázta, hogy a birtokot siralmas állapotban találta. A munkások családjai évek óta orvosi ellátás nélkül éltek, a legközelebbi orvos pedig több mérföldnyire lakott, elképesztő díjakat kért, és általában dél után részeg volt.
„Azt szeretném, hogy Los Laureles összes lakosának egészségéért felelős személyként alkalmazzam” – mondta. „Fix fizetést fog kapni, és bármilyen könyvet és műszert kérhet, amire szüksége van.”
Izabella gyanakodva nézett rá.
– Miért pont én?
„Mert megkérdeztem, hogy ki a legkompetensebb ember a régióban, és mindenki a nevedet említette. Még azok is, akik rosszat mondtak rólad, bevallották, hogy megbíznának benned.”
Az ajánlat megváltoztatta volna az életét. Isabelnek többé nem kellett volna választania a gyógyszervásárlás és a kamra feltöltése között. Elfogadta, annak ellenére, hogy tudta, hogy a ranchra tett látogatások csak pletykákat szülnének.
Ott fedezte fel, hogy Alejandro egyáltalán nem hasonlított elhunyt apjára. Hallgatta a gazdákat, személyesen ellenőrizte az öntözőcsatornákat, és segített kerítéseket építeni. Amikor Isabel először látta, hogy köveket cipel a napszámosokkal, kosz volt a körmei alatt, és moha az egyik arcán.
– Egy márkinak nem kellene úgy kinéznie, mint egy kőművesnek – gúnyolódott a lány.
– Az a földbirtokos, aki nem tud a saját földjéről, nem érdemli meg, hogy földbirtokosnak nevezzék.
Ez a válasz jobban meghatotta, mint be akarta vallani.
Gyakran kezdtek találkozni. Orvostudományról, növényekről és könyvekről beszélgettek. Alejandro adott neki egy régi gyógynövényes értekezést, amely az édesanyjáé volt. Isabel nem volt hajlandó elfogadni, amíg meg nem mutatta neki a nedvesség által károsított oldalakat.
– Itt el fog veszni – erősködött Alejandro. – A te kezedben valakinek a megmentésére lesz jó.
– Nem adhatsz egy ilyen értékes könyvet egy nő kezébe, és várhatod el tőle, hogy közömbös maradjon.
– Soha nem akartam, hogy közömbös maradjon.
