1. RÉSZ

Azon a délutánon, amikor Adrián Salvatierra kiment a temetőbe, hogy virágot hagyjon elhunyt felesége születésnapjára, két csuromvizes lányt talált, akik a sírkövet ölelték, és hallotta, ahogy a fiatalabb ezt suttogja:

– Anya, kérlek, vigyél ki minket innen!

Adrián mozdulatlanul állt az esőben. Tizenhárom hónap telt el azóta, hogy Clara autóbalesetben meghalt Segovia közelében, és azóta mindig egyedül látogatta a Madrid külvárosában lévő kis temetőt.

A legidősebb, Inés, körülbelül 10 éves volt; Julia alig 7. Egy mandulával teli csokit hagytak a kő mellett, Clara kedvencét.

– Miért hívod anyának? – kérdezte Adrian.

Inés a húga elé állt.

– Mert azt mondta, hogy egy nap család leszünk.

Mielőtt további kérdéseket tehettem volna fel, egy nő jelent meg egy piros esernyővel. Marta volt az, a lányok nagynénje. Gyorsan felkapta őket, és elmosolyodott, amikor felismerte Adriánt.

–Elnézést. Clara egy nevelőszülői szervezetnél önkénteskedett. A lányok túlságosan ragaszkodtak hozzájuk. Tudod, hogy vannak.

Adrián Julia vizes cipőjére és Inés túlságosan vékony kabátjára nézett. Valami nem stimmelt.

– Veled élnek?

– Ideiglenesen. Azt teszem, amit tudok.

Pénzt vett ki neki, hogy száraz ruhát és élelmet vegyen. Marta túl gyorsan elfogadta. A lányok beszálltak egy régi autóba, és Inés néhány másodpercig Adriánra meredt az ablakon keresztül.

Amikor a jármű eltűnt, visszatért a sírhoz. A csokoládé a földön hevert. Amikor felvette, észrevette, hogy a csomagoláson van egy kis gyűrődés. Belül egy darab papír volt.

„Clara, Marta azt mondja, senki sem szeret minket. Julia megint beteg. Ha Adrián jön, mondd meg neki, hogy ne hagyjon minket magunkra.”

Azon az estén, a baleset óta először, Adrian kinyitotta felesége műtermét.

Órákig keresgélt, mígnem talált egy kék mappát több vászon mögött.

A borítón két név szerepelt: Inés Romero és Julia Romero.

Jelentések, rajzok, fényképek és egy Clara által kezdeményezett örökbefogadási aktát találtak benne. Az utolsó dátum a baleset előtt 9 nappal volt.

Adrian érezte, ahogy megmozdul a talaj a lába alatt.

Clara örökbe akarta fogadni a lányokat.

És én nem mondtam el neki.

A dokumentumok között egy befejezetlen levelet is talált.

„Adrián, tudom, hogy mindig azt mondod, hogy még nem jött el az ideje apának lenni. De már kérdezősködnek felőled. Inés úgy védi Juliát, mintha 30 éves lenne. Julia minden rajzon helyet tartogat neked. Félek elmondani, mert nem akarom, hogy azt hidd, én döntöttem el a nélküled való életünkről…”

Adrian abbahagyta az olvasást.

Éjfélkor felhívta Clara egyik régi barátját, aki családi ügyvédként dolgozott.

Két órával később olyan választ kapott, ami a meglepetést riadalommá változtatta: Clara személyes számlájáról továbbra is havi 1800 eurót utaltak a lányok lakhatásának, étkezésének, iskoláztatásának és orvosi ellátásának fedezésére.

A pénz egy Marta által kezelt számlára érkezett.

De Inés és Julia hetek óta nem jártak iskolába.

Adrian újra kinyitotta a dossziét, és talált egy utolsó oldalt, amit korábban még nem látott.

Ez egy hivatalos közös örökbefogadási kérelem volt.

A neve a második kérelmező számára fenntartott helyen szerepelt.

És alatta egy aláírás, ami túlságosan is hasonlított az övére.

2. RÉSZ

Másnap reggel Adrián nem Marta keresésére indult. Egyenesen az ügyvédhez ment, abba az egyesületbe, ahol Clara önkénteskedett, majd a lányiskolába.

A dosszién lévő aláírás nem az övé volt.

Valaki megpróbálta befejezni a folyamatot Clara halála után.

A helyzet tovább romlott, amikor felfedezték, hogy Marta dokumentumokat nyújtott be, amelyekben kijelentették, hogy Adrián ismeri a lányokat, jóváhagyta a pénzügyi támogatást, és lemondott minden kapcsolatról velük. Úgy tűnt, mindez azért történt, hogy Clara pénze forogjon anélkül, hogy bárki túl sok kérdést tenne fel.

Adrián felbérelt egy magánnyomozót, Sergio Lealt. 48 órán belül fényképeket, nyugtákat és bankszámlakivonatokat készített elő. Marta kifizetett egy új autót, drága vacsorákat és két utat Marbellára. Mindeközben Inés hitelre vásárolt élelmiszert egy helyi boltban, Julia pedig háromszor járt az egészségügyi központban légzési problémákkal.

Adrián egy szociális munkás kíséretében ment Marta lakására.

A szoba meleg és tökéletesen tiszta volt, mintha valaki percekkel azelőtt rendezte volna el a jelenetet. Marta elmosolyodott, kávét kínált, és áldozatokról beszélt. Julia hallgatott. Inés az ajtóra szegezte a tekintetét.

– A lányok remekül vannak – ismételte Marta. – Csak Clara elkényeztette őket.

Adrian úgy tett, mintha hinne neki.

Mielőtt elindult, otthagyott egy táskát ruhákkal, élelemmel és felírt gyógyszerekkel Juliának. Amikor lehajolt elbúcsúzni, Inés valamit a kabátzsebébe csúsztatott.

Csak akkor olvasta el, amikor a kocsihoz ért.

„Ne gyere egyedül. Amikor elmész, azt mondja, hogy minden a mi hibánk. El akarja küldeni Juliát egy családhoz, hogy kint lakjon. Azt mondja, adnak neki pénzt egy kislányra, és majd meglátja, mit csinál velem.”

A szociális munkás azonnal felhívta a felettesét.

Még aznap délután sürgős beavatkozást kértek, de amikor megérkeztek a lakásba, Marta már nem volt ott.

Bezárva hagyta a lányokat.

Juliának láza volt. Inés mellette ült egy megpakolt hátizsákkal, két szendviccsel és Clara régi zsebkendőjével.

„Tényleg visszajött?” – kérdezte.

Adrian zavarba jött, amikor ezt meghallotta. Egy 10 éves kislánynak nem kellene meglepődnie azon, hogy egy felnőtt megtartotta a szavát.

– Körülbelül 2 óra körül értem vissza.