1. RÉSZ

Az esküvő napján Sofia rájött, hogy ő az egyetlen lány az egész családban, akit kihagytak.

Addig a pillanatig Laura hitt sógornője, Elena verziójában az eseményekről: a szertartás egyszerűbb lesz, viráglányok, gyűrűket cipelő gyerekek és különleges papírmunka nélkül a kicsiknek. Ezért kellett négy héttel korábban leülnie nyolcéves lányával, és elmagyaráznia neki, hogy az álom, amit hónapok óta próbált a házuk folyosóján, többé nem fog megvalósulni.

Sofia nem csinált jelenetet. Ez majdnem rosszabb volt.

Egyszerűen csak megkérdezte, könnyes szemmel:

– Rosszul tettem valamit?

Laura megölelte, és biztosította, hogy nem így van. Aztán a férjéhez, Miguelhez fordult segítségért.

Alig nézett fel a telefonjából.

– Elena esküvője. Ha meggondolta magát, az nem probléma.

Laura rámeredt.

Sofia gyakorolta a járást egy képzeletbeli kosárral, megkérdezte, milyen cipőt vegyen fel, mosolyogjon-e a vendégekre, sőt, még a napokat is bejelölte a naptárban. Számára ez nem „csak egy kis papírdarab” volt. Hanem arról, hogy úgy érezze, a nagynénje őt választotta.

De Miguel ragaszkodott hozzá, hogy hagyjam a dolgot.

És Laura, bár kényelmetlenül érezte magát, megtette.

Az esküvőt Toledo külvárosában, egy kőből épült birtokon tartották, olajfákkal, ciprusfákkal és egy kis kerttel körülvéve, ahol egy hatalmas fehér és rózsaszín rózsákból álló ívet helyeztek el. Sofia világoskék ruhában érkezett. Édesanyja kezét fogva úgy tűnt, újra felfedezte az élet iránti lelkesedést.

Amíg egy kislány el nem szaladt mellettük egy szirmokkal teli kosárral.

Laura megállt.

Aztán megjelent egy másik.

Mindketten elefántcsont ruhát, virágkoronát viseltek, és egyforma kosarakat vittek.

– Anya – suttogta Sofia –, azt csinálják, amit én is csinálni akartam.

Laura görcsöt érzett a mellkasában.

Néhány méterre két egyforma ruhás gyereket látott. Az egyik egy kis párnán tartotta a jegygyűrűket. A másik a középső folyosónál várakozott. A bejárat közelében egy harmadik lány műsorokat osztott a vendégeknek.

Laura körülnézett.

Unokatestvérek, unokaöccsek, közeli barátok gyermekei.

Mindenkinek megvolt a maga szerepe.

Mindenki, kivéve Sofiát.

A lány néhány másodpercig nézte a két kis virágot. Aztán megkérdezte:

– Miért mondta nekem Elena néni, hogy nem lesznek több viráglányok?

Laura Miguelt kereste.

Elfordította a tekintetét.

Ennyi elég volt.

– Tudtad ezt?

Miguel túl sokáig várt a válasszal.

– Ne csináljunk ebből problémát.

– Tudtad?

– Laura, kérlek.

Nem meglepetést, hanem félelmet látott a férje arcán.

Aztán Elena felé indult, aki a virágkapu mellett fényképezett.

– Azt mondtad, hogy törölted azt a dolgozatot.

A menyasszony mosolya eltűnt.

Elena Miguelre nézett, aki hátulról közeledett.

– Nem akartam bántani Sofiát.

– Nos, megcsináltad. Miért ő az egyetlen lány, akit külön tartanak?

Elena mély lélegzetet vett.

Aztán fáradt tekintettel a testvérére mutatott.

– Mert Miguel megkért, hogy távolítsam el.

Laura érezte, hogy a farmról beszűrődő zaj hirtelen eltűnik.

– Mit mondtál az előbb?

– A férjed megkért, hogy ne vegyek részt benne.

Miguel elsápadt.

– Elena, nem.

De a húga már eldöntötte, hogy nem védi tovább.

– Kérdezd meg tőle a 14 800 eurót is, amivel tartozik nekem.

Laura lassan a férje felé fordult.

És rájött, hogy nem az esküvő volt az igazi probléma.

2. RÉSZ

Laura nem emelte fel a hangját. Ez még idegesebbé tette Miguelt.

– Mennyi 14 800 euró?

Végignézett a vendégeken, a fotóson, a szülein, majd a birtok mellékajtaján.

– Majd otthon beszélünk.

– Nem. Most te fogsz beszélni.

Elena keresztbe fonta a karját.

– Hét hónapja kérte tőlem a pénzt. Azt mondta, sürgős, és hogy te tudod ezt.

Laura éles ütést érzett a gyomrában.

– Semmit sem tudtam.

Elena arckifejezése teljesen megváltozott.

– Akkor ő is hazudott nekem.

Miguel összeszorította az állkapcsát.

– Nem ilyen egyszerű a dolog.

Laura diszkréten Sofiára mutatott, aki egy asztalnál állt, és figyelte, ahogy a többi lány a szirmokkal játszik.

– Magyarázd el, mi köze a lányunkhoz az adósságodnak.

Elena válaszolt, mielőtt ő megtette volna.

Amikor Miguel abbahagyta a pénz visszafizetését és kerülte a hívásokat, kihasználva érezte magát. Dühében úgy döntött, hogy kilépteti Sofíát a kapcsolatból. Apró döntés volt, és ezt mentegetőzés nélkül be is vallotta.

„Két nappal később megbántam” – mondta. „Írtam Miguelnek. Mondtam neki, hogy Sofia visszajöhet, és hogy nincs értelme egy gyereket belekeverni egy felnőtt problémába.”

Laura a férjére nézett.

-ÉS?

Elena nyelt egyet.

– Azt mondta, hogy nem.

Laurának néhány másodpercbe telt, mire megértette.

– Megakadályoztad, hogy visszatérjen?

Miguel lehalkította a hangját.

– Már megmondtad neki, hogy nem fog részt venni. Úgy gondoltam, jobb, ha nem zavarom.

– Láttad, hogy sír.

–Laura…

– Hetekig láttad, ahogy elmagyaráztam neki, hogy senki sem haragszik rá. És tudtad, hogy visszajöhet.

Miguel nem válaszolt.

Aztán megjelent Javier, Miguel bátyja. Már egy ideje távolról figyelte őket.

Laura ránézett.

– Tudsz valamit.

Javier végigsimított az arcán.

-Igen.

Miguel egy lépést tett felé.

– Maradj ki belőle.

– Most már mindannyian benne vagyunk – felelte Javier. – Főleg Sofia.

Laura érezte, hogy összeszorul a mellkasa.

– Miért kérte azt a pénzt?

Miguel ragaszkodott hozzá:

– Menjünk haza, és majd én elmesélem.

De Javier megrázta a fejét.

– Nem neki való volt.

Laura rámeredt.