1. rész
Hajnali 3:17-kor a rendőrség közölte, hogy a férjem meghalt. Az ágy felé fordultam, láttam, hogy békésen lélegzik mellettem, és teljes rémülettel értettem, hogy a két férfi közül az egyik lopott életet él.
– Mrs. Hale? – kérdezte a rendőr. – Azonosítania kell a holttestet.
Megszorítottam az ujjaimat a telefon körül. „Biztos vagy benne, hogy a férjem az?”
„Az áldozatnál Adrian Hale jogosítványa volt. A telefonja az arcával volt feloldva. Egy platina jegygyűrűt viselt, amelyre E + A, június 14. vésett felirat volt.”
Meghűlt bennem a vér.
Az a csengés igazi volt. Az a telefon igazi volt. Az a személyi igazolvány Adrian pénztárcájában volt vacsora közben.
Mellettem Adrian kinyitotta a szemét.
Nem megijedt. Nem zavarodott.
Nyugodt.
– Mi történt? – suttogta.
Azt az ismerős arcot bámultam, akitől három órával korábban jó éjszakát csókoltam meg. A sebhelyet a szemöldöke mellett. A gödröcskét a bal arcán. A drága pizsamát, amit karácsonyra vettem neki.
Aztán észrevettem azt az egy dolgot, amit soha nem emlékezett eltitkolni.
Adrian egy régi rögbisérülés miatt mindig a jobb oldalán aludt. A mellettem lévő férfi teljesen mozdulatlanul feküdt a bal oldalán.
Halványan elmosolyodtam, hogy ne lássa a félelmemet.
– A rendőrség szerint baleset történt.
Kiszélesedett a pupillája.
Adrian három éven át úgy bánt velem, mint egy díszes bolonddal. Céges vacsorákon „a szelídnek” nevezett. A barátai előtt nevetett, hogy bármit aláírok, amit elém tesz. Hagyta, hogy az anyja azt mondja, szerencsés vagyok, hogy egy Hale-i férfi engem választott.
De mielőtt hozzámentem feleségül, hét évet töltöttem törvényszéki csalásügyi nyomozóként. Adrian tudta ezt. Egyszerűen azt hitte, hogy a házasság elpuhított.
– Szegény, zavarodott Emily – mormolta, és megérintette a csuklómat. – Mondd meg nekik, hogy tévedés volt.
A kezére néztem.
Nincs jegygyűrű.
Az igazi férjem soha nem vette le.
Lent egy kocsi ajtaja becsukódott. Fényszórók világították meg a hálószoba falát.
Ő is hallotta.
Megszorította a szorítását.
– Emily – mondta hirtelen hidegen. – El fogod mondani a rendőrségnek, hogy egész éjjel itt voltam.
Lassan kiszabadítottam a csuklómat.
Aztán egyenesen a szemébe néztem.
– Persze – suttogtam. – Pontosan ezt fogom nekik mondani.
És a férjem arcát viselő férfi most először tűnt ijedtnek.
2. rész
A hullaházban a halott férfi pontosan úgy nézett ki, mint a férj, aki a házamban várt rám.
Kivéve a kezeket.
Adrian bal gyűrűsujján egy apró égési sebhely volt a második évfordulónkról, amikor ragaszkodott a főzéshez, és puszta kézzel ragadott egy serpenyőt. A halott embernek volt.
Az ágyamban fekvő férfi nem.
A hideg üveghez szorítottam a tenyeremet, és kicsordulhatott egy könnycsepp. Nem gyengeségből. Bizonyítékként. A szoba minden zugát kamerák figyelték.
– Ő a férjem – mondtam tisztán.
Mögöttem Marlowe nyomozó megenyhült. – Sajnálom.
– Köszönöm – suttogtam. – Fel kell hívnom a testvérét.
Szünet következett.
– A bátyja? – kérdezte Marlowe.
Megfordultam, hagytam, hogy a zavarodottságom természetesnek tűnjön. „Az ikertestvére. Julian. Adrian azt mondta, évek óta nem beszéltek.”
Marlowe arca megváltozott.
Jó.
Mert Adrian megesküdött, hogy Julian halott.
Napkeltekor a házamban lakó férfi már gyászoló özvegyembert játszott, mielőtt a hazugságnak még neve is lett volna. A konyhámban állt Adrian köntösében, Adrian kávéját itta, és Adrian hangján beszélt.
– Elise hívott – mondta.
Elise. Az asszisztense. A szeretője. Az a nő, aki egyszer pezsgőzés közben mosolyogva azt mondta nekem: „Vannak nők, akik azért feleségek, mert a férfiak szeretik őket. Mások azért feleségek, mert a válás drága.”
„Teljesen összetört” – tette hozzá.
„Biztos vagyok benne.”
Méregetett. „Az igazgatótanácsnak stabilitásra lesz szüksége. Ma ideiglenes irányítást fogsz nekem adni.”
“Neked?”
– Mosolya megfeszült. – Emily, drágám, ne nehezítsd meg ezt. Úgysem értetted Adrian társaságát.
Ott volt.
Az első hiba.
Adrian a Hale Biotech-et a házasságunk előtt vásárolt szabadalmaim felhasználásával alapította. Személyesen negyvenkilenc százalékban én birtokoltam a céget, a további két százalékot pedig a vagyonkezelői alapom birtokolta egy olyan záradék révén, amelyet Adrian sosem olvasott el, mert túl elfoglalt volt azzal, hogy a fényes asztalok fölött rajtam nevetett.
Azt hitte, a házassági szerződés megvédi őt.
Megvédett engem.
Délre megérkezett Elise fekete selyemben, száraz szemekkel, pirosra festett szájjal. Fél másodperccel a kelleténél tovább ölelte át a férfit, aki a férjemnek tettetette magát.
Az ezüst kávéskanna tükörképében néztem őket.
– Nagyon sajnálom, Emily – mondta. – Ennek biztosan… zavaró lehet.
„Alkalmazkodom.”
Mosolya megremegett.
Aztán Adrian anyja, Celeste, királyi méltósággal lépett közbe. „Megszerveztük a zártkörű hamvasztást. Nincs szükség látványosságra.”
„Hamvasztás?” – kérdeztem.
– A gyász irracionálissá teszi a nőket – mondta Celeste. – Hagyd, hogy a család intézze el.
Rossz embert vettek célba.
Azt hitték, egy magányos feleséggel van dolguk, aki összeesik, aláírja a szerződést, és eltűnik.
Nem tudták, hogy már küldtem egy üzenetet az ügyvédemnek, befagyasztottam a céges számlákat, lemásoltam a hullaházi jegyzőkönyvet, és megkértem Marlowe nyomozót, hogy ellenőrizze a közlekedési kamerákat a baleset helyszíne közelében.
Azon az estén megszólalt a csengőm.
Marlowe nyomozó ott állt, egy bizonyítékokkal teli zacskóval a kezében.
Benne volt Adrian telefonja.
„Találtunk valami furcsát” – mondta. „Az utolsó kimenő hívás a baleset után történt.”
