Celeste arca megrándult. – Julian… Julian mindig is egy probléma volt. Adrian csak megvédte a nevünket. Egy baleset volt!

Megfordultam. A gyomrom összeszorult az undortól. Ez a nő tudta. Végig tudta, hogy Adrian mit tervezett Juliannel, az eltitkolt, “problémás” testvérrel, akit évekig egy intézetben rejtegettek. – Julian is a fia volt, Celeste. És ön hagyta, hogy Adrian feláldozza őt egy biztosítási csalásért és a cégemért.

– Adrian az én vérem! Ő a Hale-örökség! – kiáltott fel Celeste, de a hangja már hisztérikus volt. – Nem hagyhatod, hogy börtönben rohadjon el!

Visszasétáltam az asztalomhoz, kinyitottam egy fiókot, és elővettem egy vastag, hivatalos dokumentumot. Átcsúsztattam neki. – Mi ez? – kérdezte gyanakodva.

– Az ön volt otthonának adásvételi szerződése. Én vettem meg a banktól. Jövő héten kezdik el átalakítani egy rehabilitációs központtá, olyan nők és férfiak számára, akik bántalmazó kapcsolatokból menekülnek. A nevét pedig lecserélem: Julian Vance Emlékközpont lesz. Hogy a világ emlékezzen arra a fiúra, akit önök eldobtak.

Celeste úgy meredt a papírra, mintha mérgező lenne. A maszkja végre teljesen lehullott. Zokogni kezdett, egy megtört, nincstelen öregasszony könnyeivel. – Maga egy szörnyeteg – suttogta.

– Nem, Celeste – mondtam nyugodtan. – Én csak a tükör vagyok, amit Adrian sosem akart megnézni. Most pedig kérem, távozzon, mielőtt hívom a biztonságiakat.

Ahogy kitámolygott az irodámból, egyetlen csepp szánalmat sem éreztem. A ragadozók csak akkor sírnak, ha ők válnak prédává.

5. rész

A tárgyalás harmadik hetében jártunk. A média úgy cuppant rá az ügyre, mint éhes kutya a csontra. “Az Ikertestvér-Gyilkosság”, “A Kétarcú Vezérigazgató” – a szalagcímek naponta licitáltak egymásra.

A tárgyalóterem fojtogatóan meleg volt. Adrian a vádlottak padján ült. Láthatóan fogyott, a bőre sápadt volt a börtönben töltött hónapoktól, de az öltönye, amit az ügyvédei adtak rá, még mindig kifogástalanul állt. Amikor a tekintetünk találkozott, megpróbált úgy mosolyogni, ahogy régen. Arrogánsan. Mintha tudna valami titkot, amit én nem.

Elise már túl volt a vallomástételen. A vádalku reményében mindent kipakolt. Zokogva mesélte el az esküdteknek, hogyan tervezte meg Adrian heteken át Julian felkutatását, hogyan itatta le, és hogyan tette be az autójába azon az esős éjszakán, mielőtt a falnak vezette volna a járművet.

De Adrian védőügyvédje zseniális volt. Megpróbálta elhitetni az esküdtekkel, hogy Elise a valódi értelmi szerző, egy elutasított, pszichopata szerető, aki engem, a feleséget is manipulált.

Akkor jött el az én időm. Az ügyész szólított a tanúk padjára.

Ahogy felsétáltam, a terem elcsendesedett. Fekete kosztümöt viseltem, a hajam szorosan hátrafogva. Nincsenek könnyek, nincs dráma. A védőügyvéd, egy éles eszű, agresszív férfi, azonnal támadásba lendült.

– Ms. Vance, ön korábban igazságügyi csalásügyi nyomozó volt, igaz? – Igen. Hét évig. – Tehát pontosan tudja, hogyan kell manipulálni a digitális bizonyítékokat, kamerákat, bankszámlákat. Olyan tudással rendelkezik, amivel akár fel is építhetett volna egy tökéletes csapdát a férje számára, nemde?

– A tudás nem egyenlő a szándékkal, ügyvéd úr. – Nem gondolja, hogy kényelmes, hogy pont ön szerelte fel azt a bizonyos hálószobai kamerát? És hogy pont ön volt az, aki egyből “rájött”, hogy a férje nem halt meg?

Vártam egy másodpercet. Adrian a padból engem figyelt. Azt hitte, sarokba szorítottak.

– Ügyvéd úr – mondtam halkan, de a hangom betöltötte a termet. – A kamerát valóban én szereltem fel, miután a férjem arra kért. De van valami, amit nem én csináltam.

Az ügyészem felállt. – Engedelmével, Bíró úr, a tanú szeretne bemutatni egy új, az előkészítő szakaszban hitelesített dokumentumot.

A bíró bólintott. A kivetítőn megjelent egy banki tranzakció sora. Offshore számla, Kajmán-szigetek. Az összeg: nyolcmillió dollár. A védőügyvéd zavartan pislogott. Adrian pedig hirtelen olyan fehér lett, mint a fal.

– Ms. Vance, megmagyarázná, mit látunk? – kérdezte az ügyész.

– Ez egy átutalás, ami pontosan hajnali 2:45-kor történt a baleset éjszakáján. Négy perccel azután, hogy az autó a falnak csapódott. Az utalást Adrian Hale privát számlájáról indították, és a kedvezményezett egy olyan számla, amely Julian Hale nevére van nyitva.

Mormogás futott végig a padsorokon.

– Julian Hale nevére? – kérdezte az ügyész. – De Julian Hale ekkor már halott, vagy haldoklik volt.

– Így van – válaszoltam, és a tekintetemet Adrianre szegeztem. – Adrian arra készült, hogy átveszi Julian személyazonosságát, miután engem egy “tragikus balesetben” megözvegyít, majd Julianként éli fel a cégemből kilopott pénzt. Csakhogy van egy apró bökkenő. Az ilyen típusú offshore utalásokat biometrikus azonosítással, konkrétan retina-szkennerrel védték.

A teremben vágni lehetett a csendet.

– Adrian – folytattam, a hangom jéghideg volt – nem tudta átutalni a pénzt a saját retinájával a baleset után, mert a rendszer Julian profiljához volt kötve, amit korábban hamisítottak. Tehát… a baleset helyszínén, miután a testvére már nem volt magánál, Adrian odatartotta a telefonját a haldokló, vagy már halott Julian arcához, hogy a szemével hitelesítse a tranzakciót. A banki rendszer rögzítette a beolvasás pontos időpontját és geolokációját. A koordináták méterre pontosan megegyeznek a baleset helyszínével.