Másnap reggel, amikor kimentem, hogy felvigyem a második réteget, megint ott volt. Ugyanazon a helyen ült, pontosan úgy, mint előző nap. Ezúttal előkészítettem egy tál vizet, és letettem a járdára közém és közém. Ránézett, majd rám, és a farka halványan megrándult. Ez volt az első gesztus, ami mintha azt mondta volna: „Látlak.” De nem ivott. Egyszerűen csak ült, nézett, és újra szimatolt. Ugyanaz a mély, szándékos szippantás. A kapu irányába. A festék irányába.

Ezúttal addig maradt, amíg teljesen be nem fejeztem. Amikor még utoljára belemártottam az ecsetet a tégelybe, és felvittem az utolsó sarkot, ránéztem. „Kész van” – mondtam. A kutya felállt, nyújtózkodott, és hátra sem pillantva elsétált.

Azon az éjszakán nem tudtam aludni. Valami nyugtalanított abban a kutyában. Nem az állapota, bár egyértelműen szüksége volt gondozásra, hanem a viselkedése. A nyugalma. Az elszántsága a viselkedésében. És az a szaglászás. Miért lenne egy kutya ennyire lenyűgözve a festék illatától?

Három nap telt el anélkül, hogy láttam volna. A negyedik napon úgy döntöttem, megkérdezem a szomszédaimat. Egy olyan környéken lakom, ahol mindenki ismeri egymást, de kevesen ismerik egymást igazán. Margaret volt az, aki beszélgetett az emberekkel. Én egyszerűen csak a férj voltam, aki mellette állt mosolyogva. De rákényszerítettem magam, hogy kopogjak az ajtókon.

Mrs. Covey, aki az utca túloldalán lakik, és mindenkivel tisztában van, azt mondta nekem: „Ó, az valószínűleg Theo kutyája. Theodore Kemp. Három utcával arrébb lakott. Házfestő volt. Néhány hónapja halt meg. Szívrohamot kapott, azt hiszem. A kutya a temetés napján megszökött. Senki sem tudja, hol lakik.”

Összeszorult a szívem. Egy festő. A kutya a festék szagáért jött.

Azon az estén többet tudtam meg. Theodore Kemp özvegyember volt, akárcsak én. A felesége hét évvel korábban halt meg. Tovább dolgozott, mert a munka volt az egyetlen dolog, ami megmaradt neki. A kutyája, egy keverék kutyája, akit tíz évvel korábban mentett ki egy menhelyről, mindenhová elkísérte. Minden építkezésre. Minden házhoz. Minden kapuhoz. A kutya megtanulta a festék szagát, mert az a gazdája szaga volt. Az otthon, a biztonság, a szeretet illata.

És most, hónapokkal később, ez a kutya az utcákon bolyongott, keresve az egyetlen dolgot, ami egy már nem létező élethez kötötte.

Azon az éjszakán sem tudtam aludni. De ezúttal nem aggodalom volt az. Valami, amit hónapok óta nem éreztem. Egyfajta céltudatosságot. Reggel úgy döntöttem, megvárom. Mert ez a kutya nem élelmet vagy menedéket keresett. Valami olyasmit keresett, amit tökéletesen megértettem. Otthont keresett.

Nem tudom, miért döntöttem úgy, hogy megvárom azt a bizonyos reggelt. Talán azért, mert esett az eső. Lágy, egyenletes eső, az a fajta, ami lassan és mélyen mindent átitat. Az ablaknál álltam, a kávésbögrémmel a kezemben, és az utat néztem. És ott volt. A kutya a szokásos útvonalán jött, lassan sétált, lehajtott fejjel. Az eső rátapadt a bundájára, amitől sötétebbnek, szomorúbbnak tűnt. Megállt a kapum előtt, pontosan ott, ahol mindig ült, és körülnézett. A kapu zárva volt, de ő ült. Egyszerűen csak ült az esőben.

Nem tudtam. Egyszerűen nem tudtam.

Kinyitottam az ajtót és kimentem, anélkül, hogy még egy esőkabátot is magamra vettem volna. Odamentem a kapuhoz, és amikor meglátott, felállt, de nem futott el. Egyszerűen csak rám nézett, fáradt, de figyelmes tekintettel.

– Szia, fiam – mondtam, ezúttal gyengédebben. – Tudom, miért vagy itt. Tudom, kit keresel.

A kutya rám nézett, és esküszöm, abban a pillanatban valami megváltozott a szemében. Mintha megértette volna. Mintha tudta volna, hogy én tudom.

Kinyitottam a kaput. „Gyere be” – mondtam. „Gyere. Úgyis elég vizes vagy.”

Habozott. Egy hosszú pillanatig állt ott, rám nézett, majd a házra, aztán megint rám. Aztán lassan, mintha egy olyan menedékbe lépett volna, ahová nem volt szabad belépnie, átlépte a küszöböt. Nem futott, nem ugrott. Járt. Nyugodtan. Magabiztosan.

Akkor tudtam meg a nevét. Később találtam egy régi fényképet Theodore Kempről a helyi újság archívumában. A kutya neve Barnaby volt. Theo azért nevezte el így, mert azt mondta, hogy „öreg lélek arca” van. Az első néhány napban nem használtam ezt a nevet. Nem tudom, miért. Talán azért, mert a nevek bensőségesek, és még idegenek voltunk. Talán azért, mert azt akartam, hogy maga döntse el, hogy ki lesz itt.

Az első napon, amikor Barnaby bent volt, szinte ünnepélyes csendben fedezte fel a házat. Nem szaglászott a bútorok között, és nem próbált meg felugrani a kanapéra. Egyszerűen csak járkált szobáról szobára, néha megállt, hogy megnézzen valamit, aztán folytatta útját. Amikor a dolgozószobámba ért, megállt. A falon egy fénykép lógott, Margaretről és rólam, a harmincötödik házassági évfordulónkra készült. Barnaby megnézte. Leült elé, és egy halk sóhajt hallatott.

„Neked is hiányzik valaki, ugye?” – mondtam.

Természetesen nem válaszolt. De a farka egyszer megrándult.

Azon az estén odaadtam neki egy régi takarót, amit Margaret a vendégszoba szekrényében tartott. „Aki átjön, az fázhat” – mondta mindig, pedig ritkán voltak vendégeink. Kiterítettem a takarót a kandalló mellé, és Barnaby egy pillanatnyi habozás után lefeküdt rá. Háromszor megfordult, akárcsak a kutyák, aztán összegömbölyödött. Néhány perccel később elaludt.