Most, hogy beállt az ősz – a harmadik közös őszünk –, a napok még lassabbak lettek. Barnaby már szinte teljesen süket, és a látása is megromlott. Amikor belépek a szobába, néha egy-két másodpercig eltart, amíg észreveszi, hogy ott vagyok, de amikor megérzi az illatomat, a farka azonnal verni kezdi a padlót.

A kapu festése már kezd kopni. A mélykék szín, amit oly gondosan vittem fel azon a bizonyos nyári reggelen, megfakult a naptól és az esőtől. Mrs. Covey a múlt héten megjegyezte, hogy ideje lenne újra lefesteni. De én nem akarom. Hagyom, hogy az idő megmutassa rajta a nyomát. Azok a karcolások és kopások annak az útnak a bizonyítékai, amit bejártunk. Nem akarom eltüntetni az emléket annak a napnak, amikor az a sovány, kétségbeesett kutya megállt előtte, és beleszagolt a levegőbe.

Ma este, ahogy ezeket a sorokat egy régi füzetbe rovom, itt ülünk a karosszékemben. Igen, a karosszékben. Az utóbbi időben, mivel a föld túl hideg és kemény lett a fájós ízületeinek, vettem egy kisebb fotelt, amit közvetlenül az enyém mellé toltam. Ketten ülünk a tűz mellett, mint két öregúr a klubban.

Nézem őt. Az orra már teljesen fehér, a szemei opálosak. A légzése mély és egyenletes. Nem tudom, mennyi időnk van még hátra. A kutyák élete kegyetlenül rövid a miénkhez képest, és az a tény, hogy már öregen találtunk egymásra, azt jelenti, hogy a búcsú elkerülhetetlenül közeledik.

De furcsa módon, már nem félek tőle. Margaret halálakor a félelem és a kétségbeesés felemésztett. Nem voltam hajlandó elfogadni a véget. De Barnaby megtanított valami nagyon fontosra. A kutyák nem aggódnak a holnap miatt. Nem gyászolják a tegnapot (kivéve, ha az a tegnap egy hirtelen, megmagyarázhatatlan hiány). Ők egyszerűen csak vannak. A pillanatban élnek. Amikor Barnaby mellettem fekszik, nem azon rágódik, hogy jövőre vajon tud-e még sétálni. Csak azt tudja, hogy most meleg van, biztonságban van, és én itt vagyok vele.

Ezt a bölcsességet igyekszem elsajátítani a hátralévő napjaimban.

Leteszem a tollat, és kinyújtom a kezem. Megsimogatom a feje búbját, ott, ahol a legpuhább a szőr. Barnaby nem nyitja ki a szemét, de halkan, hosszan felsóhajt, és az orrát a tenyerembe nyomja.

Kint az eső rákezdi a monoton dobolást az ablakpárkányon. Ugyanolyan eső ez, mint ami azon a sorsfordító reggelen esett. De a házban meleg van. A falióra ketyeg, a fa ropog a kandallóban, és ketten, akik egykor mindent elveszítettek, most a világ legnagyobb nyugalmában pihennek egymás mellett.

És azt hiszem, a feleségemnek, Margaretnek mégiscsak igaza volt abban a mondatában, amit oly sokat ismételgetett. Az otthon az, ahol várnak rád. Barnaby kint várt rám az esőben, a friss festék szagában, egy ismeretlen kapu előtt. Én pedig kinyitottam az ajtót.

Amikor majd eljön az idő, és Barnabynak mennie kell – vissza Theóhoz, vagy bárhová is mennek a jó lelkek –, tudom, hogy fájni fog. Pokolian fog fájni. De az a fájdalom a szeretet ára, és én boldogan megfizetem. És amikor az én időm is lejár, remélem, valahol, egy másik, sokkal szebb kapu előtt, két ismerős alak fog várni rám. Egy gyönyörű, mosolygós nő, és egy öreg, foltos kutya, aki végre megtalálta az összes embert, akit szeretett.

Addig is, itt vagyunk. James és Barnaby. A ház csendes, de soha többé nem üres. És miközben a vihar odakint tombol, mi behunyjuk a szemünket, és alszunk. Együtt, hazatérve. Minden pontosan úgy van, ahogy lennie kell. Vége a keresésnek. Vége a bolyongásnak. Itt a nyugalom.