A fiú régen szégyellte anyja főztjét… mígnem gazdag apósa megkóstolta az első falatot.

– Rejtsd el azt a fazekat, anya; nem akarom, hogy a rokonaim megtudják, hogy még mindig biciklin árulsz kaját.

Mercedes a fiára nézett, várva, hogy az felnevet, és elmagyarázza, hogy az egész csak egy rossz vicc volt. Esteban nem nevetett. Kinyitotta az ablakokat, hogy kiengedje a vakond szagát, és a hátsó szobára mutatott.

A tűzhelyen ott volt az ebéd, amit hajnali 4 óra óta készített: csirke vakondmártással, vörös rizzsel és hímzett szalvétába csomagolt tortillával. Az utolsó pénzét azért költötte el, mert vasárnap találkozott Camila szüleivel, akit Esteban feleségül akart venni.

Mercedes 63 éves volt, és olyan kezei voltak, amelyek sosem tanultak meg pihenni. Azzal felemelte a lábast, átment a folyosón, és letette az asztalra dobozok és régi szerszámok közé. Megállt mellette a sötétben.

A nappaliból hallotta, ahogy leszedik a virágos terítőt, és fehér vászonterítőt tesznek a helyére.

A fia anélkül bérelt fel egy catering szolgáltatást, hogy szólt volna neki.

A ház Xonacában, Pueblában volt, és egy kemény munkával teli élet nyomait viselte magán: nedvesség az ablaknál, foltozott bútorok, össze nem illő keretű fényképek. Az udvaron egy narancsfa nőtt, amelyet Tomás, a férje ültetett, amikor Esteban megszületett.

Tomás balesetben meghalt, amikor a fiú 7 éves volt. Mercedes nem örökölt nyugdíjat vagy megtakarítási számlát. Adósságokat, egy biciklit és azt a lábast örökölte, ami valaha az édesanyjáé volt.

Huszonöt éven át főzött ebédet építőmunkásoknak, szerelőknek és piaci alkalmazottaknak. A csomagtartójára erősített dobozokkal pedálozott, majd hazatért, mielőtt felvette Estebant az iskolából. Vasárnap vakondot készített; más napokon pedig azt, amit csak ki tudott találni.

Ebből az ételből jegyzetfüzeteket, cipőket és a fia építőmérnöki diplomáját fizette. Hogy megvehesse neki az első számítógépét, eladta a varrógépet, amivel éjszaka nadrágot foltozott.

A diplomaosztó napján egy zacskóba csavarva vitte magával a cipőjét, hogy ne koszolódjanak össze az út során. Az előadóterem előtt vette fel őket egy virágtartón ülve. Amikor Esteban nevét kimondták, addig tapsolt, amíg égett a tenyere. A kettőjük fényképe még mindig a nappaliban volt; Esteban soha nem kért belőle másolatot.

Esteban ekkor 32 éves volt, jól fizető állása volt, és még mindig fizette a lakáshitelét. Időről időre küldött neki pénzt. A nő minden egyes befizetést értékelt, és azt mondta, hogy jól mennek az eladások, annak ellenére, hogy hónapok óta veszített ügyfeleket az alkalmazások és a nagyobb konyhák miatt.

Egy fiókban három hónapnyi elmaradt bérleti díjról szóló értesítést tartott.

Emellett megőrizte azt az emléket is, ami még jobban fájt neki.

Esteban 10 évesen úgy ért haza az iskolából, hogy nem nyúlt az ebédjéhez. Osztálytársai befogták az orrukat, amikor kinyitották a vakondokosdobozt.

– Azt mondják, olyan szagom van, mint egy büfének.

Mercedes megölelte, és másnap szendvicset készített neki. Azt hitte, megoldotta a problémát. Az évek során a férfi már nem vitte díjátadókra, és amikor nem bírta tovább, sietve kezdte bemutatni.

Mindenre talált kifogást. A férfi elfoglalt volt. Nehezen tudta kifejezni magát. A fiúk megváltoztak.

Azon a reggelen egyet sem talált.

Megmosta az arcát, felvette kék ruháját, és kiment a szobából. Esteban egy pincérrel vitatkozott a bor hőmérsékletéről. A szomszédjától kapott csokor a hűtőszekrény tetején volt; az asztalon orchideák foglalták el a helyüket.

Hová üljek?

A fia anélkül, hogy felnézett volna a telefonjából, a konyhához legközelebbi ágytámlára mutatott.

Mercedes éppen a székét igazgatta, amikor megszólalt a csengő.

Camila bejött egy doboz édességgel, és melegen megölelte. Építész volt, és egy projekten dolgozva ismerkedett meg Estebannal. Mögöttük jöttek a szülei, Teresa és Julián Álvarez, egy üzletember, akinek az épületeit Esteban az egyetem óta tanulmányozta.

Julián 66 éves volt, kifogástalanul öltözött öltönyben, és nagy kezei voltak. Amikor kezet rázott Mercedesszel, észrevette a régi égési sérüléseket és a rövid körmöket. Nem engedte el azonnal.

– Köszönjük, hogy otthonodba fogadtál minket.

– Kicsi, de elférünk.

– Akkor az a megfelelő méret.

Mercedes most mosolygott először, mióta a fia megérkezett.

Evés közben Esteban a borról, egy közelgő promócióról és az étteremről beszélt, ahonnan az étel származik. Elmagyarázta, hogy a gombákat importból származnak. Mercedes a tányérjára nézett, és azon tűnődött, mennyibe kerültek.

Camila Tomás fényképére mutatott.

– Ő az apád?

Mercedes magyarázni kezdte, hogy sofőr, és mindig visz haza valami apró ajándékot, még ha az csak egy szép kő volt is, amit az út széléről szedtek fel.

– Elültette a narancsfát az udvaron.

– Most azonnal el kellene távolítanunk – vágott közbe Esteban.

–Felszúrja a padlót, és mindent koszosan hagy maga után.

Mercedes mosolya eltűnt.

Teresa megpróbálta megváltoztatni a beszélgetés irányát.

– És mivel foglalkozol?

– Anyukám már nyugdíjas – felelte Esteban.

– Most pedig pihenj.

Mercedes fogta a villát, nem tudta, hová tegye. Camila ránézett. Julián abbahagyta az evést.

Egy pillanattal később az üzletember lassan belélegzett, mintha felismert volna valamit, amit senki más nem vett észre. A konyha felé pillantott.

—Vakondot is készítettek?

Esteban röviden felnevetett.

– A szomszédok sokat főznek.

Mercedes lesütötte a tekintetét.