Julián nem erősködött. Engedélyt kért, hogy felkelhessen, és elment vízért. A konyhából jobban ki tudta venni az illatot: pirított chili, fahéj, szezámmag és egy leheletnyi narancs, amit gyerekkora óta ismert.
Közeledett a folyosóhoz, de megállt, mielőtt belépett volna.
– Mercedes asszony, ide tudna jönni egy pillanatra?
Aggódó arccal érkezett. Az üzletember a hátsó ajtóra mutatott.
– Onnan jön az a szag?
Mercedes bólintott és kinyitotta a fedelet. Julián meglátta a szalvétával letakart rakott tálat. Amikor Mercedes felemelte a fedelet, a szájához emelte a kezét.
A férfi, aki egy több mint 1000 alkalmazottat foglalkoztató céget vezetett, egy dobozra kellett ülnie, hogy elkerülje az egyensúlyának elvesztését.
– Kérlek, ne dobd ki.
Mercedes értetlenül nézett rá.
– Nem terveztem kidobni.
-Bocsánat.
Julian egy zsebkendővel törölgette a szemét.
– Így főzött az anyukám.
Közelebb húzta a fal mellett álló padot. A férfi beleegyezett, szégyellve sírni egy olyan nő előtt, akivel az előbb találkozott.
– Szárított narancshéjat teszel bele?
– Egy kicsit, ahogy anyukám tanította.
Julian ismét az ételre nézett. Évekig rendelt vakondot éttermekben, próbálva megtalálni azt az illatot. Soha nem gondolta volna, hogy felismeri egy dobozokkal teli szobában.
– Miért bujkál?
Mercedes letette a szalvétát az asztalra.
– A fiam valami jobbat akart nekik ajánlani.
Julian kinyitotta a száját, de hallgatott. Aztán megkérte, hogy próbálja ki, ha neki megfelel.
Mercedes nem válaszolt. A nappaliból Esteban hangja hallatszott, amint arról mesélt, mennyit emelkedett a lakása értéke.
– Menj vissza a családodhoz – mondta végül.
– Rögtön jövök.
A lábasra meredt. Egy apró zománcfolt volt a peremén, amit akkor hagyott maga után, amikor Esteban, még gyerekként, megpróbált segíteni neki néhány széket festeni. Emlékezett a férfi megdöbbent arcára, és arra, hogyan nevettek végül mindketten.
Aztán lépteket hallott maga mögött.
– Mit mondtál Don Juliánnak?
Esteban visszatért a folyosóra.
– Kérdezett tőlem az ételről.
– Anya, ha megkér, hogy kóstold meg, mondd meg neki, hogy megégett.
Mercedes lassan megfordult.
– Azt akarod, hogy megint hazudjak?
– Szeretném, ha megértenéd, mennyire fontos ez nekem.
Elhúzódott, amikor megpróbálta megragadni a karját.
– Hétéves korod óta értem.
Esteban mozdulatlan maradt.
Mercedes elment mellette, és kivitte a tepsit a konyhába. Megkérte a személyzetet, hogy melegítsék fel, amíg ő visszamegy a nappaliba. Aztán visszament, hogy tiszta edényfogókkal együtt elvigye.
A pincérek figyelték, ahogy az asztal közepére teszi.
– Ezt érted tettem.
Esteban felállt.
– Anya, már a desszertnél tartunk.
Camila arrébb tette a tányérját.
– Ki akarom próbálni.
Mercedes fogta a merőkanalat. Remegő kezekkel állt, de továbbra is állt.
– Először is, tisztáznom kell valamit.
Teresára nézett.
– Nem vagyok nyugdíjas.
– Szakács vagyok, és még mindig dolgozom.
Esteban lassan leült.
– Ezzel a rakott étellel neveltem fel a fiamat.
– Amit Pueblában biciklizve keresett, abból finanszírozta az iskoláját és a könyveit.
Mercedesnek meg kellett állnia, hogy levegőhöz jusson.
– Soha nem gondoltam volna, hogy egy napon el kell rejtenem, hogy békésen üldögélhessen az asztalnál.
Camila a vőlegényére nézett, magyarázatra várva. A férfi tekintetét az asztalterítőre szegezte.
Addig azt hitte, hogy Mercedes inkább nem kíséri el őket vacsorákra és ünnepségekre. Esteban mindig azt mondta, hogy az anyja visszahúzódó. Most eszébe jutottak a meghívók, amiket rajta keresztül küldött, és azon kezdett tűnődni, hogy vajon hány jutott el valójában ahhoz a nőhöz.
„Tudom, hogy gyerekként megsérült” – folytatta Mercedes.
– De ma megbántott.
Senki sem próbálta félbeszakítani.
Kiszolgálta Juliant, Teresát és Camilát. Végül egy kis adagot tett Esteban elé is, ahogyan akkor is tette, amikor betegen tért vissza az iskolából.
Julian megkóstolta a vakondot. Letette a kanalát, és eltakarta a szemét.
Teresa megsimogatta a hátát.
– Anyámat Jacintának hívták – mondta egy pillanat múlva.
–Élelmiszert árultam a gyárakon kívül, Atlixco közelében.
Kamilla összevonta a szemöldökét.
– Mindig azt mondtad, hogy Mexikóvárosban születtél.
– Mert szégyelltem bevallani az igazat.
Esteban felemelte a fejét.
Julián elmesélte, hogyan hagyta el a faluját olyan cipőben, amit anyja főztjének köszönhetően vett. Ahogy egyre jobban boldogult, egyre ritkábban látogatta. Pénzt küldött neki, de kerülte, hogy bemutassa üzlettársainak.
Egyik délután elutazott hozzá, és újságpapírba csomagolt edényben ételt hozott. A férfi megkérte, hogy várjon kint, amíg befejezi a megbeszélést. Senkinek sem árulta el, hogy ki ő.
– Majdnem két órát ült a recepción.
Julian megszorította a zsebkendőt.
– Aztán azt mondta, hogy nem jön vissza figyelmeztetés nélkül.
Mercedes a kezét az asztalra tette, közel az övéhez.
– Mielőtt bocsánatot kérhettem volna tőle, meghalt.
Az üzletember Estebanra nézett.
– Itt van az anyukád.
—Ne várd meg, míg egy tányér ételben találod.
Esteban tolta a széket, és kiment a teraszra. Leült a narancsfa alá, és eltakarta az arcát a kezével.
Bent Teresa tortillákat rendelt. Camila segített Mercedesnek felszolgálni őket. A pincérek elfogadtak egy tányért, amikor Teresa felajánlotta nekik, és beszélgettek a saját anyukáik által főzött pörköltekről.
Mercedes ehetett. A vakond pont olyan lett, amilyennek szerette volna.
Mielőtt elindult, Camila megtalálta Estebant a fa mellett.
– Még nem fogok esküvői dátumot választani.
Riadtan felnézett.
– Elhagysz engem?
