1. RÉSZ

– Ha azt akarod, hogy a lányod életben maradjon, ne hívd a rendőrséget, és ne tűnj el ebből a lakásból most azonnal.

Ezt mondta nekem Don Ernesto, miután felemelte a kanapémat, és talált alatta valamit, aminek soha nem lett volna ott szabad lennie.

Minden egy csótánnyal kezdődött.

Majdnem hajnali kettő volt a mexikóvárosi Santa Fe-i lakásunkban. Miután tizenkét órát töltöttem a pénzügyi kimutatások átnézésével, még mindig egy szinte láthatatlan foltot tisztítottam a márványasztalon, miközben ötéves lányom, Camila, a szőnyegen aludt, és egy rózsaszín plüssmackót ölelt, amit az apjától kapott a születésnapjára.

Hirtelen felült és kiáltott.

– Anya! Egy hatalmas csótány bemászott a kanapé alá!

Gyerekkorom óta abszurd félelmem volt a rovaroktól, de nem akartam, hogy Camila lássa, hogy pánikba esem. Fogtam egy seprűt, letérdeltem, és bevilágítottam a kanapé alá.

Semmi.

A probléma az volt, hogy a bútordarab több mint száz kilót nyomott.

A férjem, Mauricio, két napig elutazott. Állítása szerint Quintana Roóban volt, és a cége új üdülőhelyének befektetőivel tárgyalt. Délután többször is felhívtam, de a telefonja ki volt kapcsolva.

Így hát az egyetlen dolgot tettem, ami eszembe jutott: bekopogtam a szomszéd ajtaján.

Don Ernesto éppen akkor költözött be a folyosó túloldalán lévő lakásba. Valószínűleg a hatvanas éveiben járhatott, az egyik arcán egy sebhely volt, és olyan kemény tekintete volt, mint aki túl sokat látott. Alig beszéltünk.

Amikor a csótányról magyaráztam, felhorkant.

– Ilyenkor minden apróságért felébresztenek…

Ennek ellenére bement.

Félretolta Camilát, lehajolt, és lenyűgöző erőfeszítéssel felemelte a kanapét.

Arra számítottam, hogy egy csótányfuttatást látok majd.

Ehelyett valami fehér gurult lassan a padlón.

Emberi ujj volt.

Éreztem, hogy a lábaim nem reagálnak.

Nem volt vér. Nem voltak foltok. Csak az a sápadt ujj, tökéletesen levágva.

Don Ernesto mozdulatlan maradt.

Aztán hátrált és hányni kezdett.

Néhány másodpercig azt hittem, el fog ájulni, de az arckifejezése hirtelen megváltozott. Felhúzott néhány kesztyűt, amit egy kis szerszámostáskában tartott, és anélkül, hogy közvetlenül hozzáért volna, megvizsgálta.

– Túl tiszta a vágás – mormolta. – És itt nem történt meg.

— Honnan tudod ezt?

„Mert húsz évet töltöttem bűnügyi helyszínek kutatásával, mielőtt nyugdíjba mentem. Ha ezt az ujjadat a nappalidban vágták volna le, a padlód nem lenne makulátlan.”

Aztán megláttam.

Egy bőrkeményedés a köröm mellett.

Egy kis fehér címke.

Jobban ismerte azokat a kezeket, mint az enyémeket.

– Mauriciótól jött.

Alig jött ki a hangom.

Elő akartam venni a mobilomat.

Don Ernesto kikapta a kezemből.

-Nem.

– Hívnom kell a rendőrséget!

„Gondolj bele, Daniela. A férjed eltűnt. Holttestének egy részét megtalálták a kanapéd alatt. Semmi jel nem utal betörésre, és te vagy a cégének a pénzügyi igazgatója. Szerinted ki lesz az első gyanúsított?”

Borzasztóan hidegnek éreztem magam.

Mauricióval hónapok óta vitatkoztunk a pénzről. A cégnek pénzforgalmi problémái voltak, és Mauricio nyomást gyakorolt ​​rám, hogy olyan hiteleket írjak alá, amelyeket kockázatosnak tartottam.

Egyik este még a falhoz is lökött, amikor nem voltam hajlandó.

Don Ernesto ismét az ujjra nézett.

„Nézd meg a szövetet is. Úgy néz ki, mint egy orvosi amputáció. A férjed élhet.”

Mielőtt válaszolhattam volna, megszólalt a csengő.

Megnéztük a biztonsági kamerát.

Az anyósom, Doña Teresa, az ajtó előtt állt.

Mellette Rodrigo ült, Mauricio testvére.

Majdnem hajnali fél 2 volt.

Rodrigo egy hosszú, fekete táskát tartott a kezében, és megpróbálta kulccsal kinyitni.

„Miért van náluk kulcs?” – kérdezte Don Ernesto.

Nem volt lehetőségem válaszolni.

Hallottuk a zár kattanását.

Aztán megértettem, hogy az ujj felbukkanása, Mauricio távolléte és családja érkezése nem a véletlen műve volt.

Én vittem magammal Camilát.

Don Ernesto az erkélyre mutatott.

– A teraszom a szomszédban van. Most indulunk.

Esőben keltünk át. Először Camila feküdt a karjaiban. Aztán én is remegve ugrottam át a két erkélyt elválasztó keskeny téren.

Amint becsuktuk Don Ernesto lakásának ajtaját, egy csattanást hallottam.

Bejött az anyósom.

És másodpercekkel később teli torokból üvölteni kezdett:

– Istenem! Mauricio! A fiam! Daniela megölte!

Lefagytam.

Rendőri jelenlét még nem volt.

Még senki sem ellenőrizte a lakást.

És az a nő már gyilkossággal vádolt.

Ekkor értettem meg, hogy nem egy bűncselekményt fedeztem fel.

Beleestem egy nekem állított csapdába.

És amit ezután hallottam, még Don Ernestót is elsápadtatta.

Nem hittem el, mi fog történni…

2. RÉSZ

Don Ernesto nem engedte, hogy visszamenjek ruhákért, ékszerekért, sőt még az autómért sem.

– Abban az autóban van GPS. A telefonodat is lehet követni.

Mielőtt átmentem volna az erkélyen, csak egy hátizsákot sikerült felkapnom dokumentumokkal, a számítógépemet és a cég bankjegyét.

Kimentünk a szolgálati lépcsőn, és megérkeztünk Don Ernesto régi teherautójához, ami néhány háztömbnyire parkolt.

Camila a karjaimban aludt, és nem értette, miért hagytuk el az ő szobáját, a játékait és az ágyát.

Végül egy kis házban rejtőztünk el, néhány régi raktárépület mellett, a város északi ipari negyedében. Semmi sallang, lift, biztonsági szolgálat nem volt. Csak nedves falak, egy műanyag asztal és egy régi matrac.

Hajnalban bekapcsoltam a számítógépemet egy biztonságos kapcsolaton keresztül, amit Don Ernesto biztosított.

Az arcom mindenhol ott volt.